A harmadik valóságos
költemény, Szigetmonostor,
tizennyolc május harminc,
szerda, kenyerespajtásod
csigolyája roppan, ami ed-
dig történt, majdnem min-
den úgy van. A helytartó
arca fehér, mint a viasz,
három nappal később
feltámad a pimasz. Éppen
csak ellopták, állítják a
papok, nekem aztán mind-
egy, totál pipa vagyok,
a halálnak fityisz.
A második valóságos
költemény, Szigetmonos-
tor, tizennyolc május hu-
szonnyolc, hétfő, néma,
mint az angyal annak,
aki nem hisz, álmodban
a templom párkányára el-
visz. A helytartó tudja,
hogy a víz már hideg,
szeme alatt táncol arcá-
ban az ideg. Harminc e-
züst a vér, templomcsönd-
be robban, kenyerespajtá-
sod csigolyája roppan.
Cudarul érzem magam, mert
betűk közé zuhan minden
gondolat, mint elkábított
beteg a műtőasztalra.
Ewen Kerépol nevében
a duplavét szombaton úgy
írtam, mintha két szimplavé
került volna egymás mellé.
A történet szempontjából
a betűk formájának nincs
semmilyen jelentősége.
A gyermeket a történet
érdekli, a történetet
őrző betűk formája nem.
Az első valóságos köl-
temény, Pócsmegyer, ti-
zennyolc május huszon-
hét, vasárnap, szabályos
józanság telepszik a táj-
ra, fénybe borul a hely-
tartó palotája. Szennyes
ez a hajnal, hiába is
mosdik, mennél inkább
tiszta, annál inkább bűz-
lik. Megmossa a kezét
a helytartó vízzel, nem
jelent számára semmit
sem a szent jel, néma.
A nyelvtani szabályokról,
Pócsmegyer, tizenhét október
tizenkilenc, csütörtök, kígyó
látja a test nyugodalmát,
kertben a kertész, angyali
csönd, megváltott szórend
volna szerencsés, várom
az este nevében az al-
konyt, járja el újra prófé-
ták közt ismert ízek haj-
nali táncát, talmi ajándék
már csak a sorsom, hópi-
he, porszem, némi alázat,
már az utolsó sor jön.