Fehér Enikő: Csalóka hangverseny – versek

Csalóka hangverseny

adagio (lassan, igen lassan)

Az a szép basszus,

örvény, te azt mondod sors.

Ígéret a vállon, te vársz rám, ha kell.

Csak az a rossz szájíz közben.

Hogy mindig a lábamra lépsz és észre sem veszed.

gradatamente (fokozatosan)

Így vagyunk, gyors többesszám.

Így vagyunk, így kell lennie.

Két figura a kakukkos órában,

megadott rend szerint forgok, forogsz.

fortissimo (nagyon hangosan, nagyon erősen)

Hibát követek el, figyelmeztetsz,

rosszul figyelek, mindig alszom.

Alvásba menekülök előled.

Miattam hamis a dallam,

pedig torkom szakadtából üvöltök,

mint egy ketrecbe zárt madár.

Takaró rajtam, sötét van, alvás,

takaró le, nappal van, édes csiripelésed vagyok,

én mindent megteszek, én mindent megteszek.

Nálad a kulcs, az elmém zár.

flebile (panaszosan)

Hibásak a rád talált hasonlatok,

mikor itt vagy, akkor sem vagy itt.

Rekedten érkezel, másnak is énekelsz, kismadaram?

Sosincs rám időd, hiába üt az óránk,

az ígéreteket megettük reggelire,

majd megváltozol.

funebre (gyászosan)

Itthagytál, mert te engem soha.

Egy percre sem, csak sajnálsz,

a sajnálat ragasztott egybe, mert sajnálatra születtem,

és ha te nem, akkor senki.

Mély basszusodon zeng a rekviem,

bekucorodom agyam mélyére.

da capo al fine (a zeneművet elölről ismételni a végét jelentő fine szóig)

Gyere vissza, mindent megadok!

Gyere vissza, mindent megteszek!

Tiéd leszek! Szólamod, visszhangod, kurvád, ápolód, tépett tollú kanárid, anyád leszek!

Visszhangod vagyok, monoton ismétlem,

nélküled senki, hitvány, mint a por.

nélküled semmi, hamis félhang.

nélküled semmi, kigondolatlan moll.

furioso (dühödten)

Mintha nem hallottam volna más zenét,

mert elnyomott mindent a fehér zaj,

ez a borzasztó búgás eltűnt, mint mikor kidugul a fül

a mélybúvárkodás után.

Újra hallok.

Végig ordítottam.

fine

Apám legendát táncol

                            Sigúr Rós Glósoli című dalára (is)

Hogy mulatott, mikor legény volt, csak szikrájában érzem.

Mint mikor a tábortűz maradékát kotorja fel a piszkafa,

és felizzik a parázs, hogy mutassa, mekkora lángra képes.

Hát így vagyunk az apáinkkal, édes, akik már csak

táncolják saját legendáikat.

Az apákról írt versek mindig falsak, mert az apák sem mindig igazak ám,

néha csak a testük, néha annyi se, kihűlt legendájuk marad meg.

Mint magányos homokozólapátok ülnek a játszón,

ülnek a parkban és viszik le a kutyát,

egykedvű szobrai ők a rendnek,

ha néha megelevenednek, csak más apák között teszik,

mert egy apára vágyik mindegyik.