Fekete Vince: Mi helyett? – Versfilm. Lövétei Lázár Lászlónak –

Szokványos őszi este volt, csigalépcsőkön,
csövek, vezetékek, ajtók, beugrások,
kellékek között araszolunk egy félsötét,
kocsmaszerű labirintusba, a város alá…
irodalmi estről jövünk, kivilágított, fényes, díszes
teremből félhomályos
szuterénbe, jaj, soha nem jutok ki innen, villámlik
belém, de nincs sok idő
gondolkodni, hirtelen egy pult mögött találjuk
magunkat, valahonnan egy csapos
is előkerül, furcsa figura, mit iszol, kérdezi
a színész, aki Te „voltál”, legalábbis
ebben a készülő filmben, magam helyett pedig én
vagyok, a másik szereplője a versnek, versednek,
(Veronál helyett), amiből most
filmet forgatnak, s akinek állnia
kellett, könyökölnie, nyilván a magam
nevében, Te pedig, vagyis aki (helyetted)
volt, téged helyettesített, az a színész, vagy talán
zenész, talán énekes, mialatt
a többiek, a rendező, az operatőr stb., a stáb
tagjai állítgatják a résztvevőket,
„a kocsma” vendégeit, a fényeket, a mozgást,
mutogatnak, sürgölődnek,
instrukciókat adnak, Te pedig, vagyis Neked,
illetve a téged helyettesítő
színésznek be kellett rúgnia a végére, míg nekem
csak állni, a pult mellett,
mert én csak a te versbeli képzeletedben, emlékeidben
„hiányként” vagyok jelen akkor,
poharakat „hozott/hoztál”, egymás után „küldte/küldted
le” a tartalmukat, pont úgy kellett tennie/tenned,
mint ahogy együtt is, annyiszor, sokszor, majd
meg kellett ürülnie annak
a széknek is, ahová engem ültettek egy pillanatra,
aztán a pult mellett is csak te kellett
maradjál, egyedül, és igen, részegen,
szóval alá kellett szállnod neked is újra oda, ahová
a Veronál helyett versedben
nekem/neked, ahová akkor én is alászálltam, tudtad jól
te már a járást, hiszen jártál te is Ott,
a mélyben, mint a hőseid is, a Feketemunka
szerencsétlenjei a különböző
bugyrokban, akik újra és újra alámerülnek,
megmártóznak a legeslegmélyebb
sötétségekben, mi helyett?, az Élet helyett,
az otthon, a család, nem is sorolom
tovább, hogy még mi helyett, mondom,
szokványos este volt, vagy estének
indult, innod kellett a pálinkát, majd táncfigurát
imitálnod, ahogy elég sokszor
együtt is, összekapaszkodni velem, miközben iszik,
beszélget csendben a kocsma
közönsége, és a hőseid, a feketemunkás
szerencsétlenjeid forognak a fejemben,
a délután olvastam újra a könyvedet, ahogyan ők
is alászállnak, ide, oda, amoda,
a csövek, a kövek, a téglák, a gerendák, a falak,
a homok, a mész, a malter,
a cement közé, a feketemunka szurokfekete
bugyraiba, és volt, hogy soha
nem tudtak onnan már feljönni, kibukni újra
a fényre, volt, aki ott maradt mindörökre, drága
barátom, mint ahogy maradhattunk
volna én is, te is, a veronálos versed szerint, de
mondjuk, gondoljuk azt, hogy
terve volt, vagy mit tudjuk mi, mije volt veled,
velem, talán, ezt mondhatjuk, jobb híján,
kinek is?, minek is?, hogy majd a Törpikében, az
Aranykapcában, a Várdombon, vagy csak
ott, abban a Fészek nevű helyen, ahonnan riadtan,
tétován botorkálok most
fel a hőseiddel, benyitok ide is, oda is, ajtó dől
szembe velem, tapogatózom, jaj,
soha nem jutok ki innen, gondolom, hogy elérjek
az éjjeli Nap sütötte Astoriáig,
hol barna dzsekim, szürke pulóverem, farmerem
világít, hunyorgó, furcsa lépcsőkön
a tisztaságig, oda, hol esti szél zúg, a Rákóczi úton
fehér fénytajték sistereg,
kilencvenes évek eleje-közepe, a hőskor, betegség,
egészség, mindegy, fortyog
a mély, kerengenek a fényben a baláberek,
novemberi este, kétezer-huszonegy…

* A szerző idén a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 elnevezésű programjának tagja 11 másik kortárs magyar alkotó társaságában.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)