Csak
A mezők végtelenek,
De nem tartanak örökké.
Déli meleg, a táj recés.
Talán ha a nyár kilenc hónap,
Kilenc hónap lenne, tartana,
Akkor a porból kibújna valami.
De így csak pityóka lesz,
Meg paprika a kertben,
S egyéb furcsa zöldség,
Kilenclábú karalábé.
Kilátó
Kimegyünk a hegyre.
A szél enyhén hűvös,
De te belém karolsz.
Nézd, mondom,
Te pedig nézel,
De rájössz,
Hogy nem tudsz eléggé nézni,
A világ túlszárnyalja képességed,
Összeroskadsz,
A tenyeremre kaplak,
Hagyom, hogy elpárologj,
S bámullak, most már
A láthatár a határod,
S nem tudlak eléggé nézni,
S elpárolgok.
Őszi völgy
A hegy homályt vet,
s olyan a pirosra sült vonulat,
mint kihűlőben a kalács –
gőzét harmatba zárja,
majd dérré hegyezi
az alkonyi csend.
Egy halk szekér
lopakszik a földúton,
és meggörnyedten búsong
a kocsis,
kéne neki egy kis közvilágítás.
Havazik
Habosak a háztetők,
friss, éles illat,
reszelt cukorrépa
egy nagy teknő forrásvízzel;
csak a forgalom ideges,
nyüszítenek az ablaktörlők,
s a jégvirágok mögül
a szemöldökök
v betűkbe ráncolva
keresik a tavaszt
s a sószóró autót.
Takaró
Ha most ránk hullana
Egy álomsúlyú takaró,
Ami alatt a fejünknek nincs melege,
Sőt mintha felhő lenne nyári napon,
A takaró hűsen tartana,
Kintről nem sok hang szűrődne át,
Csak valami csobogó moraj;
Hiába keresnénk a szürkületben
Patakot a lepedőn,
Csak összegabalyodnánk
Egymás hűvös végtagjaival,
Kicsit gyanakodva,
Mert nem hallatszana
A blokkok közti szőnyegporolás.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)