Toronyról toronyra lépdelek,
kecsesen intek, mint Auróra:
lángokban áll az Evropska utca
fölött az ég.
Most Nüx vagyok,
egyenként hímzem sejtjeid ruhámra,
az embereknek csillag,
nekem térkép leszel,
ezerszer befont és szétborzolt hajad
megannyi utca.
Talpam karcolják a háztetők,
térdem remeg, de
nemsokára enyém itt minden
ablakpárkány és macskakő.
Sajátom a város,
magamba vezet.
Érezni akarom a neuronjaid
között rohanó jelet, mikor
a zenével rezdülni látsz,
orrodban a parfümöm emlékét,
mit megőrzött a rám adott kabát.
Ujjadat anyajegyeken vezetni végig,
míg testem lesz zárt szemhéjad némafilmje,
meztelenül állni a tükör elé,
úgy nevetni egymás szemébe.
De a csípőmet markoló kéz
enyém – kisebb,
nem hagy foltot a bőrön,
és hiába nézek enyhén felfelé,
tükör-tekinteted nem fúródik az enyémbe.
Szobrokból és festményekből
emeltél magad köré falat.
Barbár, ki lerohan egy múzeumot –
kordon mögül csodáltalak.
Megjegyeztem egymástól elszakított
formákat, textúrát, színeket.
Majd ezeket összeöltve
megalkottam torz ikredet.
Hatalmam volt fölötte
táncolt, ha úgy akartam.
Kéjesen merültem el
a por- és hullaszagban.
Sóhajod itt remeg
a szobában, te alszol.
Figyelem magunk.
E két test csak együtt érthető,
összekapcsol pár anyajegyet az ujjam –
a pont a bal csuklóm felett
továbbvezet egész a sarkadig,
a barna foltok halmaza
térképpé összeáll –
nem vagyunk többé magányos rendszerek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 13-i számában.)