Gere Nóra: Versek

Sziget

Zúgott és örvénylett a tenger,
kéneső lyuggatta ki
a halak testét
és vakította meg a sirályokat.

Mikor a víz visszahullt
medrébe, fekete, gőzölgő
szikláimat az élőlények
sokáig elkerülték,
te voltál egyetlen társaságom,
csodáltalak, és féltem tőled.

Idővel a madarak
magvakat hoztak,
növények sarjadtak hasadékaimban.
Hogy kincseim megmutassam,
kértelek, ne csak ölelj,
hatolj formáim belsejébe.

Mikor a víz visszahullt
medrébe, törött, kicsavart
fáimmal hiába esdekeltem,
az utolsó cseppek is közönnyel
visszafolytak
a só marta hajszálrepedéseken.

Harminchét

Amíg a kilátónál vártalak,
számolni kezdtem
a tornyokat.
Állítólag száz van Prágában.
Hatvanháromig jutottam,
mikor megértettem,
hiába jössz, nem fogsz megérkezni.

Stockholm-szindróma

A kezeden mindig sebes
és kemény volt a bőr,
karcolta a testem, ahogy simogattál.
Idegen világok
nem érintkeznek súrlódásmentesen.
Még mindig ki tudom tapintani
a kilenc év alapos munkájával
belém vésett labirintust.
Addig bolyongtam reményvesztetten,
míg megszerettem szörnyeit,
lerombolni nem maradt erőm,
de ereim Ariadné-fonalát
követve talán kijuthatok.

Andrea

Kislányként gyűjtöttem
a porcelánbabákat.
Úrnő voltam sorsuk felett,
gondolatot ültettem
törékeny fejükbe,
vatta-mellkasukba érzelmeket.
Téged még nem ismertelek.

Most itt állsz előttem
hús-vér alakban,
nem vagy olasz,
sem álruhás herceg –
ideje van a földön
minden akaratnak –
szavam nem tölti meg élettel
üvegnél is hidegebb szemed.

Napló

Amikor először szagoltam meg a pólód, hogy fel lehet-e venni.
Kitépem.
Amikor nem tudtuk eldönteni, hogy fagyasztott pizza vagy kínai legyen az ebéd.
Kitépem.
Amikor a füstön és villódzó fényeken át is láttam, hogy ellenőrzöd: jól vagyok, majd behunyod a szemed.
Kitépem.
Amikor felolvastad a kedvenc meséd, utánozva az állatok hangját.
Kitépem.
Izomlázam van.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)