Fázom, rakjunk erős tüzet
boglyas kandallóban, nagyot,
ne lásson a kinti világ,
zárjunk be minden ablakot.
Fűtőzzünk meg, add a kezed.
A jégmezők nem olvadnak,
csonttá fagy bennem a lélek,
ha nem leszünk boldogabbak.
Csak te és én. Korcs kuvaszok
hada szívünk tépi, marja.
hátunk mögött súgnak-búgnak,
mind, mind csak vesztünk akarja.
Válik a liszttől a korpa.
Hát így állunk? No de ilyet?!
Isten malma vért, húst darál,
csontot őröl, és nem siet.
Nincs sok időnk harcra-bajra,
ha összedől is az oltár,
sok a bámész a robajra,
de velem vagy, velem voltál.
Összeforrt kéz szál őszike.
Villog az éles pengeág.
Szabdal, vagdal a vad szike,
és fájó elevenbe vág.
Az én időm lassan lejár,
mondhatnék még egy-két szépet,
de jön a fekete batár.
Ne sírj, takard le a képet.
*
A költő öt éve, 2018. február 15-
én hunyt el.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)