A házigazda bevezette az
istállóba a jövevényeket, a férfi
azt mondta, itt született,
idősebb volt jóval a nőnél,
szinte lány még a legjobb korban,
gondolta a gazda, gyerekkel
vajúdott, szerencse hogy az
istálló a falu szélén van,
hogy a föld és nem a ház
mellé építettem, nem kell
hallgatnunk az üvöltözését,
futott át a gazda agyán
József, mert bemutatkozott,
majd valami rongyot vagy
faágat tesz az asszonya
szájába, ha nem akarja hallani,
arra ráharaphat, aztán nyüszíthet,
saját asszonyát is egész éjjel a
házban kell tartania, hogy ne
jöjjön ki segíteni, lám
az öszvért a taposómalomban
felejtettem, mondja hangosan
a gazda, mikor az istálló
páros kapuját kitárja, a vén
öszvér körbe-körbe jár, lassan,
szinte elmélázva, míg ki nem
kötik menni kell, a gabona
elfogyhatott, oly könnyű
most húzni a rudat magával
folyton, a gazda barátságosan
káromkodva kioldozza, helyére
vezeti, szabadkozik, már alkonyodik
és állat dolgozzon az istállónkban,
„emberek vagyunk, előfordul”
bólint József, kisebb gondja is
nagyobb, saját, fiatal öszvérüket
a gazda vén állata mellé
köti köszönettel, aztán magukra
maradnak. Máriát óvatosan
a szalmára fekteti, feje alá
gyűri köpenyét, hálásan
mosolyog, már nem tudja
hol van, útközben kezdődött
hullámozni a fájdalom, órák
óta tart, az ünnepen senki be
nem merte fogadni őket
„ez a szülővárosom” dünnyögte
József, csak egyetlen irgalmas asszony
hívta, a gazda felesége, átkot hozol ránk,
morgott a gazda, de kihozta őket
az istállóba. Mária a szalmán,
József tüzet gyújtott,
a kaput nyitva hagyta,
szélvédett hely, okos a gazda, enyhe
lesz az éjszaka, hála a Teremtőnek,
ha velünk lesz valóban, az állatok
nyugtalanul rúgtak, bőgtek,
kapartak, a vén öszvér
felnyihogott, az embernőstényből
érkező szagok, a félelem, a fájdalom,
mindet érezte, az öszvér
emlékezett egy hasonló éjszakára
mikor a gazda egy cselédje ide bújt
el megszülni a kölykét,
szinte némán, egy faágra
harapott hogy titokban maradjon,
akkor is tomboltak az állatok,
nem ezek, hanem korábbi állatok,
csak az öszvér élte végig a régi éjszakát
és reggelt, akkor találták
meg a két halott embert, az
újszülött kölyköt és a nőstényt,
a földeken járó rettenet
újra közeljött, nyaldosta az istálló
falait, a tűz fénykörének
peremét, a fekete semmibe hulltak
az aranyló csillámpernyék,
kihunyó csillagok, rég
besötétedett, az eget nem leplezte
kékség sem fellegek, meztelen
űr nézte, részvéttelen, tátongó
végtelen odakintről a fiatal
asszony szenvedését, a lány
Józsefbe kapaszkodott, aki tudta, lány
még, ő pedig öszvér,
futott át agyán, Teremtőm
bekötöttél, benne hagytál
a taposómalomban, peregjen
ki szépen a szem, ne oldozz
el minket, ne hagyj el
minket idelenn, József
imádkozott, vizet hozott,
Máriának adta, de nem tett
ágat se rongyot szájába hadd
hallja az egész világ, az egész
falu, egy csillag
közel jött, más fénnyel
tán kíváncsi milyen ahogy születik
vagy meghal az ember,
József nem tudta eldönteni,
mi következik, férfinak
az asszonyok óráját kilesni
tilos, de nem hagyhatta ott
Máriát, a lány könyörgött,
körmével karjába vájt, bekötöttél
Uram malmodba, és így tovább,
olyan mintha haldokolna, légy
irgalmas Uram, hát így születik
az ember?
aztán vér és jajgatás között
Mária combjai között
az újszülött feje
segítened kell, emeld ki, emeld
fel, kérlelte az anyja,
József rettegett bár, hatalmas
tenyerét a jövevény apró teste
alá tette, kérges kéz, deszka, gyalu, ár
ezer nyoma rajta, nem lesz-e
durva ennek törékeny ember-
cseppnek, nem volt idő, üvöltve
sírt fel, tiszta erejéből,
vedd le rólam ezt a
ruhát, megfagysz, ne légy
ostoba, ott a tűz, amit raktál,
add ide nekem őt, megmosom
előbb, majd utána, csak add
József Mária mellére tette,
az újszülött csendesen sírdogált
a másik kettő is, aztán József vizet
hozott, megmosta asszonyát és
megmosta Jézust is, finom pólyába
tekerte, szépen faragott gerendákat
adtam cserébe érte, mosolygott
magában, de megérte, milyen lágy,
fehér bárányszövet, és sok
van még, elég lesz, elég,
késével vágott néhány
darabot, hajnalra, reggelre,
Mária elaludt, de majd örülni fog,
hadd aludjanak, ő még az
öszvéreknek vizet húzott, és a többi
állatnak is, nyugodjanak meg,
felmosta a vért, friss szalmát
terített a régi helyett, de nem
feküdt le melléjük, a tűz mellé ült
a nyitott, tág kapun át
nézte az eget, tudta úgysem
jönne a szemére álom.
