Füst
Örökösen meghátrál a füst,
mint koldus, aki fél kezet nyújtani.
Magam sem tudom, miként kezd
mindig havazni, ha gondolatban
érted megyek! Ködúton. Senkiföldjén.
Tudom, hogy megölelnél.
Fél percig hallgatnám szíved.
Ennyi az idő. A többi: rettenet.
Havazott
Mindennap vártam
ezt a napot.
Fésülten, öltözötten,
mint akit ajándékba visz
valami jófajta Isten, csak úgy magának.
Készen álltam,
mint az alvajáró leányok. Szerelmesen.
Nem történt semmi – ma sem.
Havazott hosszú délután,
havazott, és aztán megint
koszorút fontam örökzöld fejedre
szenteltvirágból,
a faluvégi ég alatt.
Fecskék
A kezem öregebb, mint
a szívem. Naphosszat
azt játssza, hogy megérint.
Estére összemarkolja
fájdalmait,
földig érő reszketéseit,
églakó bőröd melegét,
és amikor a villásfarkú fecske
etetni kezdi fiait,
szélnek ereszti arcodat.
Párhuzamok
Miközben átosont a
hajnali gyors
a Hidegségen,
bajjal rakott tarisznyámból
elővettem
a képedet.
Arcod könnyű derűjét
a vonatablak
visszatükrözte –
szebbnek láttalak,
mint Isten eltervezte.
Vendég vagyok itt én is,
akár a két fenyves erdő között
a köd,
és vétkezik az este:
a szívemet hallgatja,
miközben elnézem, amint
a zavaros Maros
társát siratja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 21-i számában.)