Iancu Laura: Versek

2021. március 07., 13:37
Szemadám György: Dankasirály télen (olaj, farost, 26 × 32 cm) – Fotó: Haris László

Füst

 

Örökösen meghátrál a füst,

mint koldus, aki fél kezet nyújtani.

Magam sem tudom, miként kezd

mindig havazni, ha gondolatban

érted megyek! Ködúton. Senkiföldjén.

Tudom, hogy megölelnél.

Fél percig hallgatnám szíved.

Ennyi az idő. A többi: rettenet.

 

 

Havazott

 

Mindennap vártam

ezt a napot.

Fésülten, öltözötten,

mint akit ajándékba visz

valami jófajta Isten, csak úgy magának.

Készen álltam,

mint az alvajáró leányok. Szerelmesen.

Nem történt semmi – ma sem.

Havazott hosszú délután,

havazott, és aztán megint

koszorút fontam örökzöld fejedre

szenteltvirágból,

a faluvégi ég alatt.

 

Fecskék

 

A kezem öregebb, mint

          a szívem. Naphosszat

azt játssza, hogy megérint.

Estére összemarkolja

fájdalmait,

földig érő reszketéseit,

églakó bőröd melegét,

és amikor a villásfarkú fecske

          etetni kezdi fiait,

szélnek ereszti arcodat.

 

Párhuzamok

 

Miközben átosont a

hajnali gyors

a Hidegségen,

bajjal rakott tarisznyámból

elővettem

a képedet.

Arcod könnyű derűjét

a vonatablak

visszatükrözte – 

szebbnek láttalak,

mint Isten eltervezte.

Vendég vagyok itt én is,

akár a két fenyves erdő között

a köd,

és vétkezik az este:

a szívemet hallgatja,

miközben elnézem, amint

a zavaros Maros

társát siratja.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 21-i számában.)