Iancu Laura: Versek

Ének a sziklákról

Ha felnézek, visszanéz rám.
Víz utánam, víz előttem,
a tenger sós vize: hazám.
Mikor a Nap fáradni kezd,
követem árnyékát,
s az éjszaka visszhangjában
imából mentek imát.
Mily nehéz elhinnem,
hogy viharfutásomban Isten
kisimítja orcám,
ha felnézek, visszanéz rám.
A hullámok
sziklatisztára mossák,
kőszikla Isten, kőszikla gyermeked.
Kőciterámon kőének:
Mily nehéz elhinnem,
hogy viharfutásomban Isten
kisimítja orcám,
ha felnézek, visszanéz rám.

Tériszony

Megtöröltem a zsolozsmás könyvet –
vérszínű betűkkel van tele.
Ez még nem imádság,
a kezem akarta, az ujjam cselekedete.
És porolok tovább, annyi a koporsó
a hurutos falon.
Szemem két tengerszem és
tériszonyom van.

Párhuzamos különidejűségek

Kattog a vonat a Maros völgyében,
holott én Szárszó irányába tartok.
A fejem, a fejem maradt otthon?
Szívvel, a szívemmel hallok.
Hegyekből jöttem, tűzálló fának, és
hasztalan égek, hasztalan halok –
igaza volt anyókámnak. Annyi éve
váltják egymást az élők s
mind-mind meghalnak.
Krisztus keresztjén idén,
a tájidegen fagyban,
betegágyas madarak telelnek,
háttal a világnak, háttal az embernek.

Azt mondod

A tömör vállam
megszokta már a hideg napokat,
akárhogy mondod megértem,
miért neked van igazad,
de néha sírok s a
a szomjúságtól tikkadok.
Hazátlan szívem
megszokta már a forró napokat,
akárhogy mondod, megértem,
miért neked van igazad.
Vasárnap, csakugyan,
hamisan hozsannázom.

Kimenőcédulák

a világhódító zűrzavarban
lélegzetenként felriadok
egyetlen szava nem tiszta
hazugságaitól okádok

a csorda hamarosan megérkezik
Kánaánba s a magunkfajta
barbárokra hull
széles útjának labanc pora

a Halászbástya alatt
a Szabó Ilonka utcába’
utamat keresztezi
Mansfeld Péter zuhanása

lábam földhöz szokott
a földet jártam sárban rongyosan
de a szemem a szemem megmaradt
fekete-barna kerete arcodnak

lázadó volna ki éppen térdel
hallgasson akit megdöbbent Isten

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)