Jóna Dávid: A Déliből - versek

A Déliből

Elindul a vonat a Déliből,
szuszog a talicska-karaván.
Felülről olyan lehet,
mintha a sliccét húzná le a Tabán.

Nem kattog, susog inkább,
refluxos alagútba siet,
eltűnik mögötte a város,
ahogy a folyó nyelte homoksziget.

Sorsokat hoz-visz,
mint Kharón révész ladikja,
a vezeték szürkéjét időnként
megnyalja egy szikra.

Ülök a vonaton,
találgatom kifélék, meddig mennek,
nézem az arcukat, ahogy
önmagukba belesüppednek.

Biatorbágy, húsz perc szociológia,
ennyi az idő a Déliből,
a tüzet próbálom meglátni
széthullott pernyéiből.

Egy nap

Megbotlik a hajnal,
könnye hull a fűre,
köntöst vált a reggel,
most épp krémszínűre.

Búcsúcsók az estnek,
így az alku régen,
megszólal az óra
az éjjeliszekrényen.

Félelmeink hagynak
bukdácsolni estig,
a lélek közben fárad,
a test hozzá öregszik.

Dülöngél az alkony,
vére hull a tájra,
nem sokáig büszke
világosságára.

Sötét lesz az este,
sötétebb, mint máskor,
ránk omlik az éjjel,
elalszik a házsor.

Ebéd

Délben. Pontban délben. Harangszóra.
Ma sem tudom, hogy csinálták.
Sosem kellett várnunk, és egyszer sem kapkodtak,
de az ebéd mindennap akkorra készen volt.
Amit éreztem ebből akkor, az az volt, hogy nem késhetek.
Fel sem merült. A belső iránytűm nem kereste a magyarázatot.
Mindig ott voltam. Előtte kézmosás. Úgy-ahogy.
A levesestál az asztal közepén gőzölgött, gyöngyözött,
méltóságteljesen illatozott. Az ima rövid volt, de megállította az időt.
Dédnagyapámnak szedtek először,
mindenki tudta a helyét és az idejét, hogy mikor következik.
Szépen kellett ülnöm. Nem mondták, de a nézésekből tudtam.
Tudtam várni, megtanultam várni, és megtanultam része lenni a családnak.

Egyvalami zavart. Dédnagymamám alig ült le a székére.
Tüsténkedett. Állva kanalazta a levest, közben elégedettséggel nézett minket.
Ma már hiszem, hogy ilyenkor boldog volt, de akkor kérleltem, hogy üljön le.
Mindjárt – mondta, de amint leült, újra felpattant valamiért.
Békeidő. Hétköznap viaszosvászon, hétvégén fehér damaszt.
Nehéz, dombormintás ónkanalak, amikből más íze van a levesnek.
Ingaóra. Pirossal hímzett falvédő. Cirmos belsejű lábasok.
Néha visszaülök közéjük. A székről nem ér le a lábam.
Hallom a harangszót, érzem az illatot.
Mindenki csendben, csak a kanalak koccannak.
Megnyugtat. Dédnagymamám boldog: repetát kértem.