Jóna Dávid: Az utolsó zserbó

A társaságban évődött valaki, gúnyosan kacarászott,
miközben az utolsó zserbó szelet az asztalon figyelt,
épp a csokimáz repedéseiben eveztem,
amikor az egyik felhangosodott, magából kikelt.

Bólogattam, hogy igen, és hát persze,
de közben a zserbó isteni lekvárját néztem,
azt gondoltam, hogy egy gyors mozdulattal veszem el…
Illik ezt? Úgy döntöttem, mégsem.

Az utolsó szelet, már ötöt ettem…
De persze – mondd, ki számolja?
Az asztalon egy mécsesláng
a zserbómnak táncol, játékosan körül udvarolja.

Szép szelet, formás, és főleg
tökéletes benne az arány,
a házigazda felkapta a tálat, körbe kínálta,
s majd letette az asztal túloldalán.

Micsoda tapintatlanság,
miért nem a pogácsát kínálja? Attól porzik a szám.
Szemüveg nélkül, háttal állva is jobbat sütött
apám testvére, a keresztanyám.

De legalább a zserbó megmaradt,
túlélte a kört, mint az utolsó a tálon,
az egyetlen örömöm ma a zserbó,
édes, ízes bizonyosságom.

Megállítanám itt az időt,
s míg beléjük fagyna a szótag, átnyúlnék az asztal felett,
csukott szemmel enném,
s a boldogsággal látnám az egyenlőségjelet.

És akkor megtörtént, aminek nem szabadott volna:
Elvette, elvette az egyik rosszéletű galád,
ott ültem kisemmizve, elveszve,
és még csak meg se rebbent a szentéletű vendéglátó család.

Vitatkoztam, érveltem, már nem számít semmi,
ebben persze jó vagyok,
nem láttam mást, csak hogy ők a garázdák,
és az álszent zserbó-tolvajok.

És akkor jött egy újabb tálca,
egy zserbó-piramis – délután sütöttem, mondta,
s a tálcát az üvegasztal széléhez
egy picit odakoccintotta.

Kínáltak, vettem, a tányéromra tettem,
néztem, mint a bűnt, a jóvátehetetlent,
jóllakottan és megszégyenülten ültem ott,
de az étvágyam már elment.

Mennyiszer volt már, hogy jött,
de nem akkor, amikor kértem.
Elgurult a sezlon alá,
egy jó pár rózsafüzér-szem.

Zserbóban látom mindazt,
mit éltem tőlem elragadt,
az egyetlent, mit elvittek,
s egy tálcányit, mi megmaradt.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)