Jóna Dávid: Benne maradtam – versek

Benne maradtam

Benne maradtam,

benne ragadtam a múlt században,

az idő elhagyott,

becsapott, mert nem ezt ígérte,

sok barátom már halott,

            kísért arcuk cementszürkesége.

Benne maradtam,

benne ragadtam a múlt században,

a valóság nem szól hozzám,

fejemre hull őseim vére,

szorongást és félelmet hoz rám

a jelen torzított gépzenéjére.

Benne maradtam,

benne ragadtam a múlt században,

kéne megértenem önmagam,

            s helyem végre megtalálnom,

a kivágott erdő szélén a ház ablaktalan

a nem jön el többet cáfolatát várom.

Benne maradtam,

benne ragadtam a múlt században,

mint eső után a nyúlnyom,

            annak tócsájában tükrözöm az eget,

és várom, hogy múljon,

kezemben forgatom a töredékeket.

Túra

Azt mondtad, meditálni mész a hegyekbe,

üzenetet küldeni fel a fellegekbe,

s hogy tartsak Veled,

útközben majd beszélgetünk,

elvisszük túrázni elfáradt idegrendszerünk.

A parkolóban már láttam,

ahogy a hátizsák kötelét meghúztad,

s ahogy bakancsod igazgattad el,

Neked hazai pálya, de én úgy úszok az árral,

mint folyó hátán egy darabka hungarocell.

Az első órában még mindig szótlanul mentünk,

megtörni a kegyelmi csendet nem akartam persze,

vártam, hogy Te kezd majd el,

ha már túratársadnak nincs hozzá mersze.

Te menni akartál, én megállni néha,

halántékomon dobolt az ér,

épp akkor vettem észre, hogy nem hoztam vizet,

mikor Te nyúltál a hátizsákod zsebébe a kulacsér’.

Olyan furán mögém néztél,

vagy talán el messze, mellettem,

mint ha teljesen átlátszó lennék,

így szellemeskedtem.

Aztán megnyíltál, beszéltél, válaszok jöttek,

igazából kérdésék nélküli válaszok,

készült bennem a portréd,

a vonásaidat megörökítő ceruzavázlatok.

Rám bíztad magad, a hetedik ajtó is kinyílt,

a nap alig látszott, belénk kapaszkodott a szirt,

néhány bogáncs a lábszáradra simult,

hol a nadrág az élet, s a tüske a múlt.

Füstölt a lábam, a derekam fájt,

csak néztelek, ahogy nekem mesélsz,

kezemben a kulacsod, nem néztél rám,

egy kecses kézmozdulattal inni kérsz.

Beültél az autódba,

indítás előtt volt egy nagy sóhaj,

kezedben kötélhágcsóval,

mint aki egy újabb hegyet keres.

A visszapillantóban megigazítottad a hajad,

itt már sok minden elillant, elveszett a mából,

de egy versnyi megmaradt,

s egy pillanat, amely kiemelkedett a többi

egyformaságából.