Gyűlölj nyugodtan!
Nem áll jól ez az udvariaskodó langyos utálat,
a kínos felszínesség,
magadnak is árthat.
Ez az unalmas labdatartás,
ez a léleknélküliség,
mondd végre, hogy mit érzel,
mondd ki, hogy elég!
Utálkozz nyugodtan!
Add ki magadból mérged!
Nem Te vagy a világért,
a világ van érted!
Ne vidd magaddal tovább,
engedd szabadon szállni,
lehet az apróság, szentségtörés,
lehet ez bármi.
Csak gyűlölj nyugodtan!
Ne törődj mással,
a világ így is tele van
szánalmas képmutatással!
Csak gyűlölj nyugodtan,
vadul vagy csendben,
Kérlek, majd ne hagyd,
hogy magamat mentsem!
hallom,
ahogy bogarak futkároznak az avarban,
talán a föld melegéről kellene beszélni,
arról, ahogy gőzölög,
mint haldoklóból a lélek,
száll magasba, keresztül szűrődve testemen,
a múlt összes keserűségével és gyönyörűségével,
a ki tudja milyen jövőbe,
talán a kapaszkodókról szólhatnék
íme az erdő óbégatta az avantgárd költő
eszelősen és aládúcolta a felhők suttogó robaját
új perspektívákat keresek ti mihasznák gagyogta
elhessegetve az őzek bársonyos orrlikából
kiáramló párás lehelletet a szú percegését
a mókus körmének halk kaparását a harkály
szapora kalapácsütéseit íme az erdő az én
erdőm amelyet megkatétereztem és kiveséztem