Egyetlen szóval…
Géczi János A napcsíkos darázshoz című kötetére.
Hátulról kezdtem olvasni,
ahogy a napilapok sportrovatát egykoron,
fogod a csónak láncát mikor belelépek,
nem tudom,
hogy hullámzásaidban megtalálom-e önmagam,
mert az olvasó mindig azt keresi
ami neki, ami hozzá, ami róla szól,
nem is mindig azon a hullámhosszon van, mint a torony,
s ha az ezernyi átalakulást is odaszámolom…
de most, mint olvasó engedem el magam,
vonz a világod, mi spirituálisan anyagtalan,
az ugyanott másként sorát ahogy kiállod,
s a kentaur mibenlétét dokumentálod,
érzem ahogy ellöksz a parttól,
ringatózik a ladik,
s hogy hova fogok kikötni, a partról nézik a faszik,
azt nem tudják, hogy a lényeg
pont nem a megérkezés,
a lebegés sokkal fontosabb, mint a szövegértelmezés.
Mások a megnevezett távolságokban hisznek,
míg a markod félgömbjének űrjében tartod magad,
felhőnyájat követek általad
és a csónak oldalán kézzel evezek,
huzalra szerelt vélemények, elmebetegek,
ahogy egymás nyakára harapnak,
elmehetnénk a diliház nagykapujára lakatnak.
Pedig tőlünk is várják, szellemi árvák,
s a léktől féltett hajók bennük rostokolnak,
az igénytelenségüket hívják egyszerűen sorsnak.
Csak egy könyvjelzőcsík vagyok a könyvedben,
mi jelzi, hogy hol tartok,
hogy nem vonzanak a túlpartok,
se nem az elfogadott, se, ami megszokott,
inkább nézem
mikor a tenger lenyalja a fövenyről a lábnyomot.
Felsercenek, mint a tűzbe repült éjjeli lepke,
egy-egy sorodért lelkendezve,
tükörképek sejlenek, benne a csend adta szóközök,
még nem esik, még nem fúj, de már mennydörög.
A két idő, időnként egymáshoz tapad,
a közelgő vihart brekegi a békahad,
s a megfigyelő erős képeket hoz, s vág hozzám,
ráérősen, semmit sem hangsúlyozván,
lábaljak ki, ha akarok, vagy ha tudok,
veszni látszik a neveltetés, s a többi védőburok,
s a vízből kiálló köveken csattan a csónak alja,
most kellene önmagunkba nézni,
ha a szellem bevállalja,
ha hinnék erősen bármit is, most kellene elengednem,
s az elengedést itt kéne megszenvednem,
mert a sajátot, vagy annak hitt igazságot eddig evezőnek tudtuk,
mert rögtön ünneplik, ha a túlpartról hazudjuk,
azt, mit hallani szeretnek,
áldozattá válik itt minden evező nélküli eretnek.
A szemhéj alatti világra rímeket rakok (nem fogod szeretni!),
de úgy ragad rám itt, mint dilinyósra a flepni,
ki fütyürészve (a jókedvet vedd észre) a saját égboltjára szeret emlékezni,
és így gyűjti a fölöslegeseket,
az élete a vászon, s ő maga az ecset.
Egyetlen szóval bármi eltakarható
– ez az, amit a Törek vés belénk,
ha bármikor is elfelejtenénk a látszat bűnös örömére,
ha a következménytől félnie oka van,
mert vagyunk és megtörténünk,
míg nem majd úgy fekszünk vágytalanul,
és mozdulatlanul főleg,
mint a nappali közepén egy felcsavart szőnyeg.
A meleg zokni
Nagymamám fázós volt, kezei, lábai mindig hidegek voltak,
rossz a perifériás vérkeringésem – mondta olykor,
és Diána sósborsszesszel kenegette a lábát,
az émelyítő szagot most is érzem,
és nem csak teliholdkor.
A kis fekete kupakot, ami rendre elgurult,
nekem kellett az ágy alatt megtalálnom – alig fényben.
Előttem van, ahogy ült az ágy szélén, gondosan tekergette a fáslit
és azt mondta, hogy Jaj, Istenem!, meg azt, hogy sose öregedjek meg!
A meglett kupakot az imakönyvére tette,
egy gyógyszerleírás volt a könyvjelző az imakönyvében,
igaz, azt szépen kisimítva benne, gondosan elrendezgetve.
Nagyapám örök hőséget fogadott neki, hűség helyett,
hisz arra volt nagyobb szükség,
és mindig harisnyát, meleg pamutzoknit vett nagymamámnak,
feketét, kéket és főleg szürkét,
ha a mindenféle ünnep olykor helyzet elé állította.
Mert fájt a vádlija, a bokája és főleg a térde.
Ilyenkor megkeményedett szívét melegség érte,
mikor nagymamám azt közölte,
hogy nem kellett volna,
meg, hogy de nagy szamár a nagyapám,
majd megölelte.
