A tavasz
Tavasz 1.
Kicsorog a tél az ereszen,
a domb ívének zöldül palástja,
arcot melenget a napsugár,
a hirtelen-fény a szemet bántja,
olyan az ember, mintha szalutálna,
ahogy a határban a messzeséget nézi.
Illékony sóhaj, felszisszen a föld,
levéltölcsérben hóvirág-lámpa,
a hegy sapkája még fehéres,
de köpenye már mohazöld,
nagy zsebébe észrevétlenül
a telet belecsempészi.
Tavasz 2.
Cserepek ülnek az ablakpárkányra,
dorombol és görbül a macska,
gyöngyházfény égen a fecske
a szelekkel játszva az eget simogatja.
Tavasz 3.
Repül két sarló, sólyomnak szárnya,
völgyek ölében hangtalan suhan,
feltartott fejjel, kihúzott nyakkal,
méltósággal, arisztokratikusan.
Csőrében egy felhő,
karmában egy sziklacafat,
vijjog egyet, kiejti,
de villámgyorsan utánakap.
Tavasz 4.
Kezdhetjük újra, útjainkra kaptunk áldást,
félelmeinkre pedig egy reménnyel bélelt hajnalt,
olyan az égalja a horizonton így reggel,
mint a szétfolyt vaníliafagylalt.
A nyár
Nyár 1.
Apróvirágos ruhát vett fel a rét,
hozzá gyöngysort – kis patak,
most is hordja kedvenc fűzfakendőjét,
darázsként zsonganak bennem a szavak.
Celofánlepel a folyó hosszán,
egy kidőlt fa unottan könyököl benne,
úgy hajol rá, mint pultra a kantinoslány,
akiben az egész év most őbenne pihenne.
Nyár 2.
Unott sejtelmesség égett bele a mába,
szellemképes horizont: vihar közeleg,
bele is kezd a nyár az önfeláldozásba,
mérges szellőkkel kergetőzik a meleg.
Magányos varjak hintáznak az ágon,
tollukat borzolja a nyugati szél,
egy-egy vízcsepp akad fenn pókfonálon,
már dézsából öntik a határszélinél.
Nyár 3.
Az eső után a legszebb, párolog és csillog,
a levegő tiszta, miközben súlya van,
egy most született tóban bakcsó pislog,
féll ábon áll ő is, van némi párhuzam.
Békák pufolkodnak,
langyos iszapban pancsolják a napot,
szerelmet keresve ugrándoznak,
s szívják mélyre a vízililiom-illatot.
Most minden olyan szép lett,
színeiben gyönyörködik a liget,
virágok, mint egy herendi kávéskészlet;
két szarvasbogár bújik össze, magánéletileg.
Nyár 4.
Nyáron az esték mindig szépek,
ahogy narancsköntösben csoszog a nap,
megtelik éjjelre a sárgarigófészek,
megpihen a karón a juliskabab.
Elindul lassan az éjjeli járat,
a róka, a bagoly, a borz és a nyest,
itt felmentés jár, nem bűnbocsánat,
hisz gyilkolni szükség, ha éhes a test.
Szép ez a nyár, olyan, mint mindig,
szenvedélyes és buja,
kökörcsin kehely lilás kis selyme
a szerelemnek nagykapuja.
Ősz
Ősz 1.
Szelíd halál, törvényt követ,
látszódnak a sóhajok,
vízre hulló levelek,
mint apró kicsi csónakok
szelik a vizet.
Ősz 2.
Keki színű vakolatingében
áll mellettem a présház,
a diófa dühösen a homlokát a cserepeihez veri,
a múlandóságát beismeri,
miközben köpködi, nyálazza a járdát a köd,
csontot villant a nyári dög,
felejteni készül a világ.
Ősz 3.
Rongyos az akác,
átvérzett levelüket rázzák a fák,
a nádas hajlong a nedves szélben,
olyan ott a vízparton, mint egy széttépett szalmazsák
a megkísértett villámfényben,
dörög, mint az üvöltés utáni tompa végzet
egy faluszéli mészárszékben,
hol megszokott a halál.
Ősz 4.
A kőris, a vérszilva, s a juhar
Te jó ég, mennyiféle bordó,
a felhő hasa köldöknél ereszt,
mint egy abroncsvesztett hordó.
Mállik csendben az elágazásnál
a homokkő kereszt.
Ősz 5.
Mint megvakult szamuráj,
az ág csapkodja a vizet,
télikabátját keresi a táj,
hajlong hozzá a nyírfaliget,
és sustorog,
lombok zsebkendőjébe
még egyszer, utoljára belezokog,
búcsúzik a nyár.
A tél
Tél 1.
A repkényen megül a kásás hó,
apró kucsmák a levelek hasán,
egy srác toporog vászoncipőben
az utca túloldalán
és vár,
hintázik a teste,
fekete garbós tánctanár az este,
a pillanat körbezár.
Tél 2.
Mosolyod mint téli napsütés,
arcom tartanám feléd,
ott vagy bennem lapulva,
ahogy a zsebem mélyén alszik egy golyóstollbetét.
A fagyos szél éget,
ha zuhannék, már talán meg se fognál,
nem szeretlek téged, csak azt, aki voltál,
aki régen voltál…
Tél 3.
A tél gyilkos szikével hadonászik,
a hanyagolt világba harap,
mint őrült borbély szétvagdalt arcokra nevet,
a járdán kupacokban a borotvahab.
Tél 4.
Jégborda alatt cuppog a víz, mintha lélegezne,
a fájdalmába csönd fekszik keresztre,
reccsen néha egyet, ahogy buborékot kerget,
egy őszi sóhaj lehet, mely félelmében dermed.
Tél 5.
Könnyet ejtő jégcsap kések,
deszka dől a kerítésnek,
fenyegetőn, mint egy dárda,
hótorlaszon deszkajárda,
acélszürke sóhajával,
sipítozó furulyával
fojtva üvölt a süvítő ég,
ház olyan, mint egy kidobott tejesfazék
az istállóudvaron,
bukdácsol a január a virágágyásokon,
Te felállnál, mennél,
de újra és újra csak visszanyom.
Tél 6.
Bolond kutya árnyat ugat,
pedig altatnák a fájdalmukat
a viharcsonkolt fák,
az akácok ágaiból szárnyak nőnek,
egymást álomba csókolgatják,
és bólogatva tavaszt hazudnak,
éjjelente sok mindent tudnak
a szélrágta halványzöld-imák:
reményt őriz titkon a fagyott világ.
(A négy évszak verseinek első közlését a Palócföld irodalmi lap számaiban olvashatták.)
