Az iránytűd égtájai találkoznak Benned,
valahol mélyen, belül,
négy pohár koccan,
mikor végre egy tálcára kerül.
Az evidenciáid csodákat engedtek el,
úgy érzed magad, mint egy kicsorbult fúrófej
a szerelődoboz alján,
még az árnyékod is halvány.
Kimentél a divatból, s a lehetőségekből,
mára az ajtó egyre ritkábban nyílik,
míg álmodsz egy-egy hosszan érlelt cseppről,
a buborék az orrodba megy, nem jut el a szívig.
A négy pohár szopráncsengő elragadtatása:
sorstalanság, meztelenség – túl mutat önmagán,
ha a vitrinfényből a poharak kikerülnek,
engesztelődnek, s megtisztulnak a múlt bánatán.
Romlandó örökség, még a felszívott víz is párolog,
a megült porréteg csillogásod mattá tették,
mint csendben fuldokló peremvárosok,
melyekről évek óta foszlik le a festék.
Az alkalmazkodás ilyen,
lassan öl, a semmi közönyével emészt,
és nem veszed észre átlátszóságodon
sem a légyszart, sem a penészt.
De ma a négy pohár tálcán éled,
letakart tükrök, megállított órák,
temetés, szégyen, elmaradt ünnepek,
s a pezsgő színű mulandóság.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)