Jóna Dávid: Óbuda – versek

Óbuda 

Baranyi Ferenc A romantika elégiája című versére.

Óbudán nőttem fel,
a kiscelli kastély alatt,
a Bécsi úton még kalauzos villamos haladt,
a sikátorok és az óvópincék voltak búvóhelyeink,
emlékeim úgy lebegnek előttem,
mint esti szélben a selyeming.

Ilyen dohszag csak itt volt a világon,
és csak itt ilyenek a nyálkás bazaltkockák,
sápadt sárga fényben daloltak a kocsmák,
belestem mindig, de azért persze féltem,
volt valami ijesztő ebben az öntudatlan összeesküvésben,
a nótákban fájdalmas erő, mégis kilátástalanság,
és volt benne egy különös szomorú vadság.

Villamossárga macskakő volt,
az is csúszott, mint a fene,
tüskés páncélingben pattogott az úton
a focilabdánk: a vadgesztenye.
Rugdostuk végig a moziba menet,
boldogok voltunk,
pedig nem tudtuk, mi az a bélszínszelet.

Mi voltunk akkor a sikátorok suhanó árnyai,
az álmodók, a vétlenek,
akik mára elég öregek ahhoz,
hogy ne higgyenek,
de ahhoz is, hogy ne féljenek!

Szleng mush (Multi-User Shared Hallucination) 

Mi van, boomer, szkippel srácod?
Hangember vagy, semmi más!
Púposkodva cicereg hát:
a kondi para, napi gyász.

Cink a fickó befrendel majd,
újít, szervál partilányt,
füstlevesben párol jövőt,
s jött a stream, hogy fekve hányt.

Sunyi csipa, lesből támad,
mémre gyúr a twitch emó.
Pill és itt van, überkirály,
fullon van a gang demo!

Laza toxic, insta kajak,
alap, hogy ezt ismered.
Kioffolt a szülői ház,
ott nem ismert a nickneved.

Facsén nyomulsz, vlogger ciki,
IQ puttyony kétezer,
az se baj, ha rage-el néha,
tápos páva, hóember.

Profi haver, csapasd oda!
Már szótár kell, hogy értselek,
zsír, hogy kockulsz, kedves Yoda,
bocs, ha belebégetek… (LOL)

Vándorcirkusz

Amikor a cirkusz odébbáll…,
még napokig ott marad a szaga,
kikopott fű, néhol gázolaj égette folt,
a kamionnak csöpögött az üzemanyaga.

Aztán ott maradt a semmi is,
hisz a varázslat tovább költözött,
a valami igazán más volt, az izgalom,
ahol az artista tündérnek öltözött.

A faluszélén néhány lurkó nézte
a távolodó karavánt,
egy kócos mezítlábas próbálgatta még
az esti bűvészmutatványt.

Egy szőke kislány azt képzelte,
hogy csillogó ruhában suhan,
cigánykerekezik, de nem ám úgy, ahogy a többiek,
hanem lágyan és akrobatikusan.

A cirkusz a gyerekeké,
ami a reményt, az elrugaszkodást mutatja,
a sátor, a manézs, a porond,
ahol a csodát megpillanthatja.

Nem a valóság kell, hanem a látvány,
a szépség, a legyőzött világ,
az önfeledtség, az illúzió,
tüllruhák és aranytrombiták.

A gyerekek állnak az út mentén, nem integetnek,
a kamion se néz ilyenkor a tükörbe,
egy másik falu gyerekei várják,
ahol már az előadásról szórólapozik a törpe.

A cirkusz továbbállt, de mégis
hagy valamit a folton és a szagon túl is,
s ez az, amit várni lehet,
mintha beültetnék virággal a gránáttölcséreket.