A híd
A hátsószomszédtól egy kis kanális választott el minket,
a család a lassan csordogáló vizet Rubiconnak hívta,
és úgy is mondták, hogy átlépnek a szomszédhoz.
Néhány palló volt a híd. Lucból – mondta nagyapám,
olyan hangsúllyal, amire az ember nem mer visszakérdezni,
csak elfogadja, hogy az valami nagy dolog.
A vörös kandúrunk mindig úgy ment át ezen a hídon,
hogy felemelte a farkát, mint valami zászlót, peckesen, meg-megállva.
Távoli kutyaugatás, frissen kaszált fű illata keveredett diszkréten a környékbéli ólak szagával.
A macskát mindez nemigen érdekelte. Erre a lezser méltóságra születni kell!
Az árokpartnak csalánkabátja volt,
és rajtuk a csillogó hátú csalánbogarak a díszei,
és én szerettem nézni őket, jobban, mint a csillagokat az égen.
Nagymamám szerint, ha ott őgyelegtem a susnyásba az nem baj,
legalább nem lettem reumás.
Eltelt harminc év, elmentünk a fiammal megnézni a helyet.
Mindkét oldalon kerítés, kiskapu, rajta lakat.
A patak kiszáradt medrében levágott fűhalmok,
de a híd még állt.
Luc, mondtam a fiamnak.
Nem kérdezett semmit. Értette.
Rövidzárlat
A boldogság nem más, mint jó egészség és rossz memória.
(Albert Schweitzer)
Hogy is hívják a Fradi középpályását, na, tudoood?
Máskor: azt a skandináv-szőke srácot, akivel a gimiben járt a húgod?
Nem jut eszembe, hova is jártatok fagyizni Óbudán, régen?
Ki az a magas pali, akivel találkoztunk anno, a Béke-tüntetésen?
És az a diplomata, a kopasz, aki a Kiscelliben alattunk lakott?
Az a vicces fiú a tévéből, a debreceni, aki a múltkor úgy megkacagtatott?
Abban a francia filmben játszott, amit anyáddal néztünk még a telken?
Mi is az a mexikói cucc, amitől szétégett a nyelvem?
Melyik az a gyógyszer, tudod, az a zöld dobozos?
Erdélyben, ahol a gyerekekkel voltunk, valamilyen sziklaszoros?
Mi is volt a hajó neve, tudod, a Níluson, igen!
Valami Mary, de nem jut eszembe, hogy milyen…
Hogy is hívták a doktort, aki a veséddel kezelt?
És azt az idegenvezetőt, aki intézte nekünk Londonban a hazajövetelt?
Mi volt a kertésznek a neve, a ballonkabátos, abban a filmben, a nyomozósban,
az, amit még a Spielberg csinált hatvannyolcban?
Jaj, mondd már, hogy is hívják, azt a hogyishívjákot!
Azt a szót, azt a nevet, azt a zeneszámot,
azt a filmet, azt a könyvet, azt a görög táncot…
Mondd már, hol is ettük azt a finom pisztrángot?
Rövidzárlat – úgy hívják, ezeket mind!
Tompaság, bénultság, leesett vércukorszint.
És van pillanat amikor nem jut eszedbe semmi…
Kell néhány perc a senkiföldjéről visszazökkenni,
s az idővel a beszélgetés csak rövidebb lesz, a csend hosszabb,
vigasztalásul mondom, a mostaninál lesz ez még rosszabb!
A családi albumot mikor nézed, és néha sejlik, rémlik valami,
bazalttömb fejedben csak a gyerekhangod hallani.
Az idősíkok összecsúsznak, nem tudod, hogy melyikőtökkel történt, vele vagy veled?
És már azt sem tudod, hogy az imént, a reggelinél, bevetted-e a gyógyszered?
A nyelveden van, határozottan emlékszel (mire?),
az egész lényegtelen és apró részleteire,
pörgeted az ábécét, ez a nyugalmad legfőbb érdeke,
egymásnak üzenget a bal és a jobb agyfélteke,
de nem fog kiegyezni hamar,
ne haragudj magadra, sokszor épp Téged véd a szent memóriazavar.
Aztán eszedbe jut, mikor épp viszed ki a vázát:
„Somália” – így hívják a Fradi középpályását,
s e napi diadal hírével felhívnál valakit,
csak az nem jut eszedbe, hogy kit akartál felhívni az előbb,
most épp az nem, hogy kit…
Ha nem alszol jól
Reggel van. Hunyorgok, mint a kórházi neoncső,
egész éjjel ugattak a kutyák,
nem aludtam jól,
nagy szél is volt, felborultak a kukák,
melegem volt, kitakaróztam, de akkor meg fáztam,
a zajok zavartak,
majd a csend volt túl sok és hideg,
mint egy halottasházban.
Vagyok, mint babzsák-fotel,
mely a tegnapi ülés nyomát őrzi,
a telefonon olvasom a híreket,
a kávégép hangja mar belém egyedül,
próbálnám lassítani a világot,
rég éreztem magam ilyen cefetül.
A bögrémet Van Goghnak hívom,
Te már tudod, hogy miért.
Egy biztos válasz, újabb ezernyi kérdés,
a képlet meg van, a behelyettesítéseit várja,
a kávétól lassan indul az agyi vérkeringés,
a kiskanalamnak ma reggelre lett egy szerelmespárja.
Olvasom a feltett kérdés: hivatás vagy rögeszme?
A múlandóság miatt kérdezem: nem mindegy?
A kinn maradt standpapucsban az éjjeli eső is megmarad.
Sok egyszemélyes pszicho-dráma csoport,
mely az ismerősök dicséretétől feldagad,
és semmiből fűz nyakláncot. Sokat.
És ellepik a fészbukot, mint partisziklákat a zöldmoszat.
A nehéz éjszaka, mindig nehéz nappalt ígér,
a Mennyország Kapujához ezer lépcsőfok vezet,
megtart a sokféle szokás,
arcom fehér, mint a birsalma virág,
visz tovább, mint hullámot a sziklanyaldosás.
s áll magányában, mint igét vesztő mondatszerkezet.
Ha nem alszol jól az éjjel, ez lesz,
hátadra veszed a világ gondjait,
míg rá nem jössz, hogy közel a nem és az igen!
A pohár alján nem marad semmi,
elfogytunk közben, a valóság ez,
suhintok, s minden marad a régiben!
