Minden rendben
A felhők vörös görcsök az égbolt hátán.
Szürkület foltozza elnyűtt csuháját.
Fakuló tegnap lesz a most csüggedelme.
:/Minden rendben, nincs baj/: ezt súgja az elme.
A szív meg meddő sóhajokkal küzd a túlnyomás ellen.
Csak gyűlnek, duzzadnak benne az apró elégedetlenségek:
Majdleszvalahogyok,
Áljólvagyokok,
Nebeszéljünkrólák,
Nincsmegoldások,
Eziselmúlikok,
Végemvanok.
Feketébe olvad lassan minden.
Komótosság nyújtózkodik a lomha percekben.
Csillaghulladék lángol fel a légburok határán.
Ma már nem gondolkodom a boldog pillanatok árán.
Csak bánatnyomok nyomorultjaként
Búdarabok és pusztulatmorzsák ösvényén hazaballagok.
Békét játszom,
Takarítok,
Lefekszem,
Halk
‚
ha alszom rá egyet, jobb lesz’ imát mormolok.
És félek, hogy csak ez van... Ez vagyok...
Az utolsó tetoválás
Lerajzoltatom, mert másképp nem fognám fel ésszel.
Az első a csípőmre négylevelű lóhere,
Mert mióta ismerlek, én vagyok a szerencse embere,
Fölé pedig egy dobozkát tetettem,
Mert felnyitottad a lelkem s a testem.
A harmadik egy lánc szerencse s vágy között,
Mert ujjamra immár karika költözött.
Egy arany üstökös a hasamra a negyedik,
Mert hamarosan kisfi unk születik.
Ötödikként valahová Fatima jelét tervezem,
Mert mindig kész vagy megfogni a kezem.
Fát varratnék a hátamra hatodikként,
Egy-egy bimbót rá minden utódunkért.
S ha elveszítenélek, a hetediket magam készíteném el,
A csuklómra rőt vonalat késsel...
Mert nélküled nem érnék semmit az idilli egésszel.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)