Mi atyánk, ki vagy a hegyekben,
völgyekben, vizekben,
izzadtságban és leheletekben,
legyen meghittebb a te lakhelyed,
nőjön meg a te méhkasod,
tedd láthatóvá virágos mezeid,
szaporítsd porzóid, pollenjeid,
fércelj össze tűlevelekkel,
ha szakadozni kezdenek
az évek, az évszakok, s az öreg óra
rugója elpattanni készül.
Minden baki után
ne fenyíts vesszőfutással,
mert látod, az üzenet sem
mindig elbocsátó.
Távozónak és érkezőnek
adj kortynyi vizet, falatnyi kenyeret,
de ne higgy nekünk, mert szavunk görbe,
és testünk retteg az ostoroktól,
mert mienk a fogság,
a tartalom, és az ítélőszék
örökké ellenünk szavaz.
Egyik alkonyattól egy másik reggelig
egyetlen házszám változik,
semmi egyéb. Éppen elég –
pár órahossznyi látszat.
Szétcsapódnak az ablakok,
vigyázban állj, méltóságteljesen.
Ebben a fagyos átmenetben
átjár az idő, mint hangok a vakot.
Azonos életrajz, örökletes hűség:
jóban, rosszban, szerencsétlenül.
A Mester egy kocsmában hegedül,
embert játszik egy napig megint.
A kert pedig... az enyészet anyaméhe
rózsabokrokat szül. A fák között
árva lány haját cibálja a szél.
Kétes értelmek, magyarázatok,
foszlányai a kitagadottságnak.
Én vétkem, én léptem, én állomásom,
ma is egyazon ágyban lazítunk,
ugyanazt a szótárt foltozom.
Kapaszkodik, ölel, mint a bogáncs.
Holnap a szomszéd erről prédikál,
ilyen az élet – ismétlik a vének.
Hó borít hangot, szakállat, rongyot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)