Kodolányi Gyula: Versek

A világtól lassan búcsúzóban, visszaszeretek a világba személytelen szenvedéllyel. A bársonybőrű szirénnek már csak gondolatban üzenek, mikor a tücsköket hallgatom magányosan. Emlékéből elillan a személy, s elegendő üdvöt ad estévé lett tekintete, fekete kavics a kedves partról, hullámverés. Ezzé lett ő. Ebből lett istennővé hajdan, s most visszalényegül tücsökcirpeléssé, e személytelen szenvedéllyé, s álmomban eljön néha, mint a szemüveges lány, az idegen, aki ölébe kapott mint gyermeket s fényes kacagással továbbröpített magával Indiába, mikor keresztjére vont annyi éretlen halál. Ez lett ő, kavics, hullámverés, tücsökzengés: világ. Ami nem az enyém, amit személytelen szenvedéllyel szeretek. Ami az enyém.

A szél jött be szobámba, hozzám ő beszél?

Útvesztőmbe tőle érkezik a válasz,

a levélzizzenés? A régi költő az?

Akihez a szél szólt egykor, s most ő beszél

hozzám, hogy mondatát majd én adjam tovább?

Mért is élek, merre tart ostromlott éltem,

higgadt, hideg fejjel ezen tűnődtem

a hajnali órán. Kinek, mire szolgál

énem, makacs világfaló gépem? Hogyan

magyarázzam, ha megkérdi lányom, fiam,

mért kell élnie, mért kell élnem? A szél szólt:

„mindezért itt, hogy részese légy”. Így hangzott,

valahogy így. Ez elég? faggattam. „Elég.”

Álmomban hallom, szöszög, rebeg a levél.

„Lásd, az, akit nem ismerek, a szél,

bejön szobámba és hozzám beszél.”

 Tu Fu

Ötvenen túl, nyári éjen neszre riadsz.

Gyomrodból a hideg testedben szétoson.

Kegyes, kegyetlen sorsodtól még mennyit kapsz?

Tűnődsz, számolgatsz, az éveket számolod.

Idegben, sejtben szétterjed a dermedés:

lesz-e még egy, kettő, három, egy tucat, húsz?

Adatik-e még egyetlen nap, lesz-e éj

még több, vagy végső fagyba bénul most a hús

csontjaidon, mert magára hagyott szívet,

elmét a csömörlött, állhatatlan lélek?

Lesz még napod ismerős, biztos, amit a szív

édesnek érez. S átdereng a másik fény, hív

már, felizzik a hasító Ígéret. Ne félj!

A szél jött be szobámba, hozzám ő beszél.

Egy történet kell, amiben elmondhatom,

ami majd elhangzik. Történet: véletlen,

ürügy, amiben ott az ismeretlen szerep,

amit elfogadok. Amiben hallgatom,

amit majd kimondasz, a sötét és fényes

szavakat, rebbenő foszlányokat, s látom

bár nem nézem, a tört ívű tökélyt, látom

valódi fél-mozdulatod, lopva nézem

pupillafüggöny mögül, hogy neked hagyjam

de meg is tartsam s újra lepergessem:

igy tárul fel a büszkeség, a rejtelem,

így indul a felséges érintés-dallam.

A némaságból kiszólalok. Megírom

történetünk: testedre testemmel írom.

Három óra, hajnal. Álmodtam, riadok.

Indulnék, mint prédára vadállat.

Mint ősöm, moccanok, talpra pattanok.

Mintha kezdődne a hajnali halászat,

indulnék, a csendbe merítve hálót.

Padló reccsen. Puha neszek. Óra ketyeg.

A szoba. Üvegén át a várost látom,

ezer csillaga lent pára-tóban rezeg.

Háló, halász, csónak, zsákmány. Mindez álom.

A verőér lanyhul. Ernyed izom, ideg.

Visszavár az ágy, az anyaméh-meleg.

Oldalamra fordulok. Merítném hálóm,

örök öl hajlékán álmodnék tovább.

Mintha megválthatnám álmommal a halált.

„Barbár! Földöntúli szelíd ízek után futó”

Álom a Szent Jobbról

Hová lettél, könnyű léptű, kedves mutatványos ember, kinek kezei mindig csordultig tele szóval, s belőlük fényes légvárakat varázsolsz?  Merre jársz barátom, ki a világot kaleidoszkópon nézed, finom fordulattal új rendbe rántva a törött szócsillámokat? Láttattál bennük varázsos Kolozsvárt, az enyémet is, melyet álmokban bejárok. S nyeltél savanyú mosóbenzin-füstöt, fuldokoltál málló betonkocka-ketrecek között.

Ha megláttál olykor, félrevontál lelkesen, s könyvvel ajándékoztál meg engem is, te mesés

bőségű magvető. Hívtál, menjek le hozzátok. Ígértem, s nem mentem. A szó s a tett bennem mélyebben ül, súlyosabban figyel, s csak akkor moccan, ha hasad a föld, hasít szerelem, halál, születés. Reméltem, hogy érted ezt. Tudod, hogy a kézszorítás átadja, amit majd elmond egyszer a vers.

Ámítás volt-e varázslatod? Nem: az egyetlen, ami való, s lényegként lebeg a zagyva karavánszeráj felett. Csupa Fellegvár, csupa Házsongárd, csupa Donáti-kert. Bűvös világod: neki nyílik a nők szíve s öle, neki ajánlják fel magzatukat s álmaikat. Élni csak ott, abban a varázslatban lehet s érdemes.

Ismét reggel. Hála Neked, Nagy Isten,

hogy megérhettem. Szétárad bennem is

a fény, kis Napom bevilágítja

a has lágy, szunnyadó vidékeit.

Májam megtisztult, vesém felderült,

s a bordák hajlékában kedvvel ébred

szívem. Álmaiból felbukkan a test.

Hihetőbb formákba szelídül éji

tombolásából a képzelet is.

E jó-rossz társak nélkül ébredni,

szemtől szembe Veled, milyen lesz, Napunk?

Milyen lesz, mikor testem rokoni

tájait magukra hagyja Napjuk,

a távozó lélek, és a semmibe

hullanak? Erőm lesz-e, hogy ne kérjek

Tőled újakat? Keresem-e majd

égi másukat, keresem-e új

arcomat, szeretteim új arcát?

Tudok-e majd csupaszon nézni szembe

Veled, lélekké szegényülten, te Örök?

Kenneth Burke

vers      az öreg filozófusról

ahogy a sötétségbe lépett           át

          az üres telken

szálló papírok közt        a manhattani

porviharban      az állomásra

maga-maga       hetvenöt évesen

          kezét kalapjára szorítva

aktatáskát lóbálva         cammogó

          falu bolondja

akit heroinos se bánt

          a táskában

dokumentumok az élet

          szennyezéséről

/mert ez a rák rág mindenütt ma

folyóba engedett rovarméreg     fáradtolaj

mosószerek /a tisztaság ára

          a sejtekbe záródó

ólom és azbeszt            hangrobbanások

és legfőképp az újság

          minden reggel

          minden délután

Régebben ilyen könyveket írt:

          Az indítékok grammatikája

          Az indítékok retorikája

Hónapok multán arra ébredek, hogy eloldoznak. Elemel, visz az ár, feltolul bennem az a dagály, az álombeli, szív a nyakgödör, hív magába, belecsapódni. Tolul az ár: öblét kitölteni, belesimulni. Lebegek hát, van lebegés ilyen, suhanok akaratlan a nyárral az ár hátán, suhanok az elfeledett, felszabadult árral, odacsapódni tenger ölébe, ölére, nyakgödörbe. Micsoda csillagzat sodor, forgolódom az áradó dagály színén, lebegek, visz oda ismét a sodrás, hova? Hol az a nyakgödör, hol ez a csillagzat... Hónapok múltán a nyakgödör szám emlékében, szám a nyakgödör emlékében: szivárog fel mélyről a mozdulat, még rezzenetlen, formátlan, emelkedik. Tolul tengere öblébe, csillagzata alá; hónapok múltán, már éberen, lebegek nyár hullámán, álmodok öbölről, nyakgödörről, apályról.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)