a bácsi, aki mindig
nem emlékszem az arcára,
sem az utolsó alkalomra,
vagy hogy mikor tűnt fel
a hiánya először.
csak a hangját hallom.
beépült,
mint a korai madárcsicsergés,
a pocsolyák kialakulásának helye,
a hepehupa a járdán,
a kerítés, ahol kifér a kutya feje,
vagy egy kereszteződés,
anélkül, hogy felnéznék.
egy ponton túl soha többé
nem fog eszembe jutni,
hogy minden reggel, minden délután
fehér műanyagszékéről
felénk fordítva fejét,
élénk hanglejtésében a súlyokat
félénken hordozta, mintha sose járt volna
máshol, csak ott a négyzetméternyi magasban,
a bácsi, aki mindenkinek köszönt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)