Büntetés
Apu látta, hogy mezítláb
járok a padlón, de nem
szólt semmit.
Látta, ahogy rózsaszínre
festem a körmeim,
mégsem szólt.
Végignézte, ahogy
három csík után elterülve
az ágyba hamuzok, de
nem szólt.
Csak nézte,
ahogy cukrot szórok a gyógyteába,
ahogy belefújom a trikómba az orrom,
ahogy kabát nélkül indulok el télen,
de nem szólt.
És csak nézte és nem szólt,
ahogy két napig nem eszem,
ahogy lenémítom a rokonaink hívását,
ahogy a második üveg boromat nyitom.
Azt is végignézte, amikor
szótlanul a szobám falára akasztottam,
azóta onnan bámul, és
amikor eszembe jut letörölni róla a port,
akkor vagyunk egymáshoz a legközelebb,
de akkor sem tűnik úgy, hogy hallana.
Csapadék nem várható
infúzió altat
egészségünk utolsó stádiuma
lehet ez az odúból
visszhangzó száraz köhögés
annyival vagyunk mindig mások
amennyivel megismerjük egymást
halmozódó ingerhullámok
mindig először történik hogy
utoljára találkozunk
sárgán villogó szemaforoknál
nincsen már kérges testem
szétágazó ereivel
fogyaszt el a sok irány
perzselt porszemek táncolnak
egy defibrillátoron
Terepülés
Miközben
távolodom, letörlöm
a párát, hátha
meglátok valamit
rajtad kívül,
de csak
óriásplakátok ígérete,
egy öreg néni sietése,
telefonfülke zsinórja,
összecsipedett tekintetek.
Ahogy távolodom a várostól,
egyre kevesebb utca van
rólad elnevezve,
üres termőföldek,
öntözőcsövek között
bújócskáznak egymással
madarak, rókák,
nyulak és szarvasok.
Az ablak kezd újra bepárásodni,
vajon miért rajzolnak bele
bármit is, akik egyedül vannak.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)