városvégi cigánytelepen a tizenkettedik ház az enyém,
bal ablakát befalaztattam, a jobb külső üvege betörött.
április vége van, már nem fűtünk, de még fagypont
körüliek a hajnalok. összebújva alszom kudarcaimmal,
veszteségeimmel és ütközésektől roncsolt korlátaimmal.
fűtjük egymást és alázzuk a padló nélküli döngölt földig.
ez a város utolsó utáni háza, északi szél csapkodja
a budiablakot. előttünk megy az uniós bicikliút,
borzadni járnak erre, révülteken a józan magyarok.
tépett drótkerítésemen szárad tejútmintás ingem,
kóbor kutyák hugyozzák körbe a ház omlékony falát.
idefröccsen az út, kerékpározók sáros röhögése.
csaholy ide három kilométer, két világ között
várok egy újraszületésre. tizenkettedik ház vagyunk,
postás hiába csenget, kikapcsolták a villanyunk.
tranzit bolygók az én házam fölött húznak el menetrend
szerint, néha megállnak fölöttem, sanyargatni hónapokra.
azt álmodom, hogy kinyílt az égbolt, megszüntették
a kijárási tilalmat, és a befalazott nagyszobámban,
amikor mellkasomig ér a beömlő fényfolyam,
fulladozva, de magamhoz térek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)