Lackfi János: A bohóchalak és virágállatok zsoltára

Azt mondtad, Uram,
rajzolsz nekem virágokat,
háromszínű szirmokkal,
három gömbforma fejecskével,
meg mindenféle liliomokat,
tulipánokat, olyanokat is,
amik sosem léteztek,
növényhatározóban sosem
érték tetten őket,
de attól még miért ne létezhetnének,
ki tiltja meg neked,
és valóban, neked nem lehet megtiltani.
Miként kezdenék hozzá a tiltáshoz?
Hogy kérlek, most ne teremts,
ne tartsd fenn a világot,
mosolyszünet,
elég a fotoszintézisből,
a hajszálcsövességből,
a gravitációból,
szüneteltesd egy napra
levelek, ágak, erezetek
fraktál-rendszereit?
Nem így működik, tudom,
a tenyészés-gombot bekapcsoltad,
és attól fogva ami él, az élni akar,
minden teret hódít magának,
és ezáltal kiszorít más élőket.
Az élőlények más része
szoros szimbiózist alakít ki,
megteszik egymásnak azt,
amire a másik képtelen lenne
magától, a rezgőnyárfa,
mint hangyatartó növény,
szállást biztosít a rovaroknak,
azok meg cserébe
kártevőmentesítik anyanövényüket,
zöldmoszatok és kékbaktériumok
együtt állnak össze zuzmóvá,
s így ellenállóbbak az extrém
életkörülményekkel szemben,
apró madárka tartja tisztán
az irdatlan víziló hátát,
bohóchalak óvják a virágállatokat,
melyek cserébe halakat vadásznak,
hogy jótevőjük jóllakhasson.
Igen, jó lesz,
rajzolj nekem virágokat,
azt gondoltam, egyet vagy kettőt,
esetleg egy csokorral,
de azt nem sejtettem,
hogy ujjad érintése nyomán
kivirágzanak a falak,
ahogy a penész vagy a salétrom
üt ki a pincefalakon
megállíthatatlanul burjánozva.
Ez nekem új, Uram,
hogy a világegyetem belseje
tele van passzív virágokkal,
csak kéz kell, mely kicsiklandozza
azokat a szunnyadásból,
illetve dehogynem tudtam,
hiszen ez minden tavasszal megtörténik,
a gazokkal beborított mezők
tobzódni kezdenek
színekben és illatokban,
ahogy bozontos bundájukba
beletúrt az ujjad.
De hogy a templomfalakon is,
azt nem tudtam, Uram,
az egyik falsíkra háromszáztizenkilenc
virágot bizsergetsz,
de már haladsz is tovább,
nem éred be ennyivel,
a boltozatok közé
még hatszáznegyvenhét,
majd újabb kétszáznyolcvankilenc,
összességében ezer meg ezer,
jut minden zegbe és zugba,
kicsattog pirospozsgásan
a vakolat bőre, lázrózsák, láztulipánok,
nárciszok, eukaliptuszok, orchideák,
képzelt és elképzelhetetlen
sziromkompozíciók,
kérd Istent,
rajzoljon pár virágot,
bele fogsz fulladni
a színzuhatagba,
illatzuhatagba!

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)