Megteremted, Uram, a világot,
benne mindent,
növényt, állatot, embert,
az anyag fel-alá örvénylő,
egymást lerontó, egymást építő,
egymást kiszorító masszáit,
tüzet, vizet, fényt, levegőt,
engeded,
hogy a levegő fellobbantsa a tüzet,
hogy a tűz eloltsa a vizet,
hogy a tűz és a levegő felszárítsa a vizet,
hogy a fény megfessen mindent,
és láthatóvá tegye a láthatatlant,
a sötétséggel nyakon öntött létezőket.
Aztán halhatatlan létedre
halandóvá teszed magadat,
túlvilági útlevéllel zsebedben
átléped e világ kapuját,
a mérhetetlenből
átlendülsz a mérhetőbe,
és megpróbálod
úgy ontani kincseidet,
hogy érzékeljük,
ez több, mint emberi,
de azért ne égjen ki az agyunk,
ne süljön ki a rendszer
a befogadhatatlan isteni bőség miatt.
Szaporítasz kenyeret,
de csak annyit,
hogy beláthatóan hatalmas
mennyiség jöjjön létre,
ötezer férfinak és pereputtyának való,
tizenkét kosárnyi maradékkal.
Így érzékeljük, milyen aránytalanul
áradó a te hatalmad,
mégsem fulladunk bele.
Simán képes lettél volna
azóta is működtetni a jelenséget,
titokzatos kenyérforrás
ott, azon a szent helyen,
nap nap után, egyik évről másikra
sülnének ki a kenyerek a semmiből,
a semmi közepén,
aki csodát látni akar,
oda zarándokoljon,
soha ki nem apadó kenyérforrás.
Viszont milyen az ember, Uram,
megszoknánk ezt is,
mint ahogy azt a döbbenetes tényt,
hogy a föld mélyéből víz fakad,
s nem apad el soha,
hogy a föld mélyéből tűz fakad,
s nem apad el soha,
ugyan már, nem nagy dolog,
vonunk vállat okosan,
tektonikus rétegek,
karsztvíz, búvópatakok,
párák és csapadékok körforgása,
lerágott csont,
tudományos evidencia,
nincs itt semmi látnivaló,
mintha a csodát kioltaná
a szakszerű magyarázat,
mintha lehetne szomjat oltani
tudományos értekezések levével.
Adod magadat, ontod és árasztod,
mi pedig lemásoljuk jól-rosszul
egy-két technikádat,
apró dobozokba zárjuk
az ugrabugra képeket,
a robbanásokat, fortyogó fényt,
tündöklő káprázatot,
és dobozkáinkat bámuljuk
világod helyett,
mit sem törődve azzal,
hogy te közben szüntelenül
adod, csak adod, csak adod
a mannát, melyet kütyüzés közben
csipsznek elropogtatunk,
természetesnek véve,
hogy mindegyikünk
személyre szabottan
a saját kedvenc
ízeit élvezi benne,
pedig az égi kenyér ugyanaz.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Leveleimet egyszerű papírra,
régi golyóstollal írom,
amelyeket az alagsori pincékbe
rejtek, egy modern kori vaspántos ládába.
Lassan megtelik emlékeimmel,
gyermekkori titkaimmal,
régi, piros színű, durva karácsonyi
celofán zacskókba csomagolva.
Szegénynek érzem magamat.
Apám, anyám gyermekkora hiányzik
e világból kigyalogoló életemből.