Lackfi János: Az élőhalottak zsoltára

Uram,
mi, a te báránykáid,
roppant jópofa gyerekek vagyunk,
hirdetjük, ne mondj le semmiről,
minden lemondás kis halál,
és tényleg nem is mondunk le,
válogatott finomságokat akarunk,
és hozzá tökéletes alakot,
nagy transzokat, repüléseket,
de hozzá ártalomcsökkentést,
legendás berúgásokat,
aztán azonnal kezeljenek ki belőle,
szabad szerelmet mosolygós
nemibeteg-gondozással,
érzelmi ámokfutást
antidepresszánsokkal,
utazni nulla forintért, de közben
zöld legyen ám a bolygó,
és nullás a kibocsátás,
tessék mindent leaszfaltozni,
sárba ne kelljen lépnünk,
de járdáink közt minden áldott
négyzetcentit kéretik beparkosítani,
legyen minden minőségi, de olcsó,
legyen tartós, de engedhessük meg
magunknak a legújabbat,
legyen minden halk és automatikus,
mint egy sci-fiben, de kevesebb
energiával kelljen működtetni,
mint amennyi hőt
egy gyufaszál kibocsát.
Uram,
te is valami hasonlót hirdetsz,
ne mondj le senkiről,
minden lemondás kis halál,
és tényleg látunk is az utcán
zombikat mozogni,
valaki lemondott róluk,
levette róluk a kezét,
meg is mondta kerek perec,
én veled nem foglalkozom,
leírtalak, fel is út, le is út,
ez a születés utáni abortusz,
a létezés megtagadása,
lehet, hogy az anyjuk,
lehet, hogy a kedvesük,
lehet, hogy a tanáruk,
barátjuk, főnökük, lelki társuk
mondott le róluk,
azóta áttetszőek,
a fény, a szél, a por
meg a kisebb tárgyak is
akadálymentesen zuhognak át
körvonalaikon,
még a fecskék, verebek se
gabalyodnak bele sejtcsomóikba.
Uram,
csak te nem mondtál le róluk,
a notóriusokról, osztályismétlőkről,
a setét éjjel hányásukon
hazacsúszkálókról,
a gyulladt szemű kártyásokról,
akik a tétre ráteszik az asszonyt,
a stricikről, orgazdákról,
a folyton jó útra térőkről,
sőt, még rólunk,
fehérgalléros bűnözőkről se
mondasz le, akik ülünk miséden,
és nézzük az óránkat titokban,
mert ha nem elég hosszú a szertartás,
akkor minek fizetünk egyházi adót,
ha meg túl hosszú,
akkor minek képzeli magát ez a pap.
Kis múltbeli árulásainkon
legeltetjük a képzeletünket,
és kis jövőbeli árulásainkról
fantáziálunk, miközben
tested és véred kedvünkért
fel-le liftezik az oltáron,
letérdelünk, és tudjuk, e percben
pittyen otthon a sütő,
elkészült az ünnepi hús,
ha még egy strófát éneklünk,
már kiszárad, ne haragudj,
Uram, nem érünk rá
itt veled vacakolni,
sürgősen meg kell
ünnepelni téged,
hogy megszülettél, meghaltál,
hogy szenvedtél, az asztalnál
disznó vicceket kell mesélni,
és harsányan feleleveníteni
szégyenletes dolgokat,
nehogy feledésbe merüljenek,
meg kell nevezni a hazaárulókat,
a haladás kerékkötőit,
vérig sértődni és sérteni másokat.
Uram,
te meg nem mondasz le azokról,
akikről mi már rég lemondtunk,
várod a keresztvetéshez
dülöngélve letérdelő
alkeszeket egy-egy mámoros
kijózanodásra, hajnali szellővel
csiklandozod a kábszereseket,
és aranyozott, vörös bársony
királyi mennyezetet
terítesz a hajléktalanok fölé,
csak mi nem látjuk,
a te báránykáid,
mert míg te nem mondtál le senkiről,
mi nem mondtunk le semmiről,
és eltelve legjava falattal, borral
zárt ajtók mögött
hortyogunk rendületlenül.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)