Lackfi János: Az emberben lakó Isten zsoltára

Az ökör megismeri gazdáját,
és a szamár urának jászolát,
csak mi, a te cuki kis néped
nem ismerünk meg
valahogy téged, Uram.
Elindulunk feléd, telve lelkesedéssel,
aztán hogy, hogy nem,
egyszeriben egy kuplerájban
vagy egy kokainbarlangban
vagy egy orgián találjuk magunkat,
kezdünk kijózanodni,
és tanácstalanul gyűrögetjük
a kezünkben lévő cédulát,
melyre még tényleg ezt írtuk fel:
ÚRISTEN. Aztán közbejött valami
isteni buli, mennyei nő vagy férfi ,
hetedik égboltig röpítő csodaszer,
megint beleestünk a csodálatos
élményszaporítás csapdájába,
nem tűnt föl, hogy nem te vagy a Mester,
aki az asztalfőn foglal helyet.
Túl messze lenne Betlehem?
Még messze? Vagy már messze?
Túljöttünk, apa?
Elrontottad a körforgalomnál?
Írd már be a GPS-be!
Mert mindig beleszólsz, anya,
nem lehet így vezetni…
Mert mindig te adod az almát…
Vagy magamtól is eltalálok
a sátánképű zöldségesig?
Adjon már fél kilót a rossz tudásból,
nem tudom, hazai vagy import,
de az íze valami észveszejtő…
Még a mezőről hazatérő
buta jószág is hazatalál
beidegzett reflexeit követve,
mi hogy a pékbe vagy pókba
tévedünk el mindig?
Bálám szamarát addig verjük,
hogy gyorsabban már,
lemaradok a fekete péntekről
meg az akciós kuponjaimról,
míg Isten meg nem nyitja az állat száját,
hogy a gügye hátas figyelmeztessen rá,
előttünk áll az Úr angyala.
Szamárállkapoccsal kellene
talán miköztünk rendet vágni,
hogy ne a láthatókra figyeljünk,
hanem a láthatatlanokra?
Ma már nem lóval, marhával,
szamárral, birkával mérik
valaki gazdagságát,
a legtöbbünknek hát nincs is módja
belenézni egy ökör hatalmas,
bánatos tekintetébe,
hogy onnan kiolvashasson
valamit, amiért amúgy
mélybúvár-felszerelést kéne húzni,
és Attenborough-mélyre lemerülni
a teremtés beszédes némaságába,
a derengő sötétbe, blugyhalak,
teleszkópos polipok, galléros cápák
és pelikánangolnák közé.
De élő állatoktól tanulni elfeledtünk,
csak dobáljuk nekik üdvözült arccal
a Zoo-csemegét a rácson át,
összefotózkodunk velük,
s felháborodunk, ha leköpnek.
Okítanak-e minket legalább a holt állatok?
Karácsonyi vacsorákon elfogyasztott
méregzsák pulykáink,
citromkarikába harapott pontyaink,
malacaink, steakké szeletelt marháink
merre kúsznak a levegőégen,
mutatják-e csillag gyanánt
minden élő útját, minden halott útját?
Velük tartunk-e oda,
hol minden test újjászületik,
vagy csak megenni és kiüríteni
vagyunk képesek őket,
csak vegetáltatjuk vérük árán,
húsuk árán sejthalmazainkat,
hogy tovább kattintgathassunk
vetélkedőről valóságshowra,
ugratós videóról kihívásos videóra,
focimeccsről teniszmeccsre,
operettről musicalre?
Elindulunk-e Betlehem felé,
a másik felé, egymás felé,
a másikban lévő önmagunk felé,
az Istenben élő ember felé,
az emberben lakó Isten felé?

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)