Laczkó Vass Róbert: Versek

2020. október 28., 06:14
Tenk László: A fülke fénye (olaj, tempera, farostlemez, 90 × 104 cm, 1996)

Négyszemközt

életfogytiglan
összezárva nem vagyunk
jobb is így talán


ha visszanézünk
csak bor s kenyér lesz majd az
ünnep asztalán


de nem lesz törvény
nem lesz papír pecséttel
semmi hajdani


az én szerelmem
nem tízparancsolat mit
meg kell tartani


s nem államkötvény
vagy bankbetét mi lassan
de bizton dagad


lopott szerelmet
kell megváltanunk hát úgy
is viseld magad

 

Mezza voce

hallgatni volna könnyebb
valamit mégis mondanék
ha tolvajnyelven is


megtörhetném a csönded
egy vallomásra volna még
talán hitelem is


viszonylagossá váltak
az együtt töltött éjszakák
rosszabb nem is lehet

mindegyre távolodnak
az összebújós hajnalok
didergő reggelek


ha szembejössz köszönsz majd
ágyamba fekszel néhanap
bár hozzám nincs közöd


miközben más felé hajt
húsomba mar szíven harap
hullámzó ösztönöd


a vers is oly nehéz már
keresni kell a rímeket
ez így sovány vigasz


hogy összevissza szél jár
hogy mindent porral betemet
hogy költemény maradsz


megoldja sorsod
és ruhád a holnap ne
félj nem sietős


szerelmedért nem
küzdenek titánok csak
pár hüvelyknyi hős


múlt éjszakákért
ma már egyetlen perc is
túl drága holmi


homokórányi
karcsúságod mért hagynám
eltékozolni

 

Szerenád lélekharangra

mondanám ha tudnám hogy miért szeretlek
de félek egyetlen szavam sem értenéd
játéknak vennéd és engem is szerepnek
szolgáltatnál hozzám cirkuszt vagy bárzenét


csak toporognék mint bohóc a porondon
mosolyom vérző seb fültől fülig érne
orra buknék folyton félve hogy elrontom
s ezt a buta kócot sose vennéd bérbe


bontanám a hajnalt s közben rád hasadna
szívem a szelíd mint vekkeróra károg
kunkorítanám de nem csücsül hasadra
már a napsugár is szenvtelen szivárog


roppant kalapom csak rémes furcsa rejték
hol nem hab-nyulak de vérebek születnek
játszanám hogy élet látszanék verejték
mondanám hogy alkony s vennéd szürkületnek


röptetném a rongyot feneketlen zsebből
vértelen pirulnék hullna rózsa szirma
s mint egy ős rokon az ócska képkeretből
kifakulnék s nem volna ki visszasírna

 

Pantokrátor

valamit nagyon elrontottunk
mielőtt beboltoztuk volna
zsoltárainktól a mennyezet
ünnep idején ránk omolna


katedrálisok mestertervét
önteltség maszatolta össze
becsvágyunk roppant mérművei
porladnak lassan a közönybe


mostantól kicsi kápolnákban
őrizgetjük az örökmécset
félhomályban és tömjénfüstben
könnyezzük vissza jelenléted


arcodon kísérteties fény
szakállas szertartások szennye
hogy babilon a feltörekvés
kudarcát soha ne feledje


Ohrid – Kolozsvár, 2019

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)