Lárai Eszter: Csendközel és más versek

Csöndközel

Szobámba behullik egy távoli villamos csörömpölése,
messzi, láthatatlan autók surrogása,
de ez mégiscsak csönd – csöndközeli állapot.
Még lehet tépelődni tettekbe halványulás helyett,
még lehet múltam romjain ugrabugrálni,
befelé mosolyogni, anyámra gondolni, a túloldali találkozásra.
Még lehet emlékek homályában mosakodni,
félálomban emlékezni a félbehagyott álomra,
elaludva folytatni az álom továbbálmodását.
Anyám meleg lényét érzem magam körül,
anyámat faggatom: hogy van ő a túl oldalon.
Érzem, amikor dühös, azt is érzékelem,
ha nincs itt, megkérdezem, merre csavarog.
Felkelve reggelit készítek: citromos teát csicseriborsós kenyérrel.
Meghallgatom a híreket.
HÁBORÚ! HÁBORÚ! HÁBORÚ!
Iszom a béke poraira.
Leporolom magamról a frászt.
Visszahúzódva magamba, sánta gondolataimba kapaszkodva,
próbálom megtartani az élet alagútjaiban a résnyi lét-látást,
a csönd-közeli status quót.
Arcomat addig mosom, míg meglátom anyám finom vonásait.

Gyász

Nem szeretem a téli hideget.
Belém mar, arcom harapdálja,
bokámba csíp. Összerándulnak
az izmok, az inak, az erek.
Váratlan görcsök jelentkeznek a testben.
A fájdalom belém nyilall térdnél, csuklónál,
megrepedt csontoknál – rég elbújt emlékek visszafájnak.
Hideg van. Te halott vagy.
Kint szél és fagy, bent némaság.
A lakásunkban lakom, minden tárgy rád emlékezik:
hogy fogtad meg őket, tartottad kezedben,
maszatos kezem még nem tüntette el az összes ujjlenyomatod.
Sírni szeretnék, nem tudok, baj van a könnycsatornáimmal.
Marad a lélekhasadás egy fényképről visszazúduló emlék újraéledésekor.
Ha az emlékek föltámaszthatóak, Te miért is nem?
Ha nélküled kell továbbélnem hidegben, hóban, jeges szélben,
hogy a remény is a csontomba fagy,
és Te egyre távolabb, tényleg kell tovább?
Várom a tavaszt, hogy újjászülessek,
oszoljon a tizenhat órás sötétség,
és csontjaimból kioldódjon a remény.

T-arckép egy ujjal

Tompa orrával
tányérnyi tekintetével
totálkék szemével
telicsönd fülével
takonysárga hajával
jobban illet egy festő kékeszöld korszakába
mint egy fásult város októberi ködébe.
A fáradt ráncok alatt
kíváncsian tátogó szemek
elkékülő ajaka
is ráncok tengerében nyílt szóra.
Mikor orrát fújta
az arcát is kifacsarta.
Nem alkohol
az idő töménye végez majd vele.
Tömpe ujjai mosolyogtak tompultságomon
mikor utoljára láttam.