Lázár Balázs: Cantata ultima

„Kedves édes apánk
Ránk te sose célozz!
Mert téged mi tűzünk
A szarvunk hegyére,
És úgy hajigálunk
Téged rétről rétre,
Téged kőről kőre,
Téged hegyről hegyre,
S téged hozzávágunk éles kősziklához:
Ízzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!”
(Cantata profana, Bartók Béla gyűjtése)

Kedves édesapám,
rám te most se célozz!
Mondom neked én,
a legidősebb fiú,
karcsú szarvassá lett
legidősebb fiú,
íves vállú hídról
szép szóval tenéked:
ne üldözz már tovább,
hagyj elfutnom, kérlek!
Ne üldözz, ne gyötörj,
ne végy célba engem,
engedd, hogy úgy legyek,
miként lehet lennem.

Fordulj vissza, apám,
utadnak itt vége,
nem varázslat bódít,
csak a múltnak mérge.
Apa-fiú kapocs
elveszett, hajh, végleg,
Ha tovább is hajtasz,
felöklellek, értsd meg!
Nem találhatsz ott rám,
elveszejtlek téged,
örök bolyongás
sorsa lesz a részed!

Összevissza ugrál
szíved iránytűje,
átkozol és áldasz,
nyugodj meg és ülj le!
Ha tovább üldözöl,
sötét lombok mélye
elbújtat előled
világtalan éjbe!
Hiába kiáltasz,
hiába hívsz hévvel,
te engem már soha,
csak visszhangod ér el!
Hiába lobban fel,
tekinteted kékje,
mikor az elhamvad,
világodnak vége!
Bocsáss meg fiadnak,
bocsáss meg magadnak!
Ne tégy ellenemre,
ne célozz, örvendj te,
mert fiad maradtam
bömbölő szarvasban,
én vagyok az, aki,
senki és valaki,
dong a föld alattam,
ég az égbolt rajtam,
hozzám beszél a szél,
vérem véredbe ér!

Ne lőj rám, ne lőj rám,
kedves édesapám!
Én óvhatlak téged
új formámban, értsd meg,
agancs-szeretettel
védelmezlek, ha kell,
mástól és magadtól,
minden régi bajtól,
csak ne üldözz, ne bánts,
fogadj el így, apám!
Hiába is lősz rám
a zörgő erdőn át,
hiába is hajtasz
a hűvös patakban,
zsíros rétről rétre,
hegyek tetejére,
nem megyek én haza,
hív a füvek szava,
titkos, új otthonom
egy zöldellő orom.

Menj vissza anyámhoz,
szomorúfűz-lányhoz,
kiből forrás fakad
könnye, mint a patak,
sirat férjet, fiút,
eleven női kút.
Menj vissza anyához,
ne üldözz, megbánod,
kérges, dohányszagú,
öregember-apu!

Elfutott fiatok
csodaszarvasnyomok
csábította vágyban,
s e zöld királyságban,
agancskoronásan
élem meg önmagam
túli szarvas-magam,
s bizony felöklellek,
ne üldözz hát többet!
Megőrzöm emléked
szívem rejtekében,
s ahogy bomlik a volt,
dúdol halkan a hold,
elmúlik a minden,
az is, ami nincsen,
a huhogó halál
ágak közt megtalál:
s álmomban emberként
emel egy csillagkép…

(A vers az Egy a természettel című pályázatunk második díját nyerte el.)