Városi Múzsám, nyitva a pláza, de ember alig van.
Máskor a hömpölygő tömegen túljutni veszélyes,
most meg néhány rémült szempár villan a maszkok
zord takarása fölött csak. Félelem űzte vadakként
tiszta üveg, műmárvány erdőben menekülnek
nem látszó ellen elől, mely mindenhol fenyegethet.
Így vagyok én is. Játékboltba futok gyerekeknek
gyorsan, hátha maradt onlájn farsangra való cucc.
Zúmon zajlik az iskolaélet, míg ez a járvány
csillapodik, s tán újra való lesz majd a valóság.
Rémítő a jövő, hol gépeken árad az élet,
és belelát a robot mély emberi kapcsolatokba.
Múzsám, tán neked is logikus, digitális agyad van?
Hát magyarázd meg akkor, mért kiabálok az éjjel,
mint akit ölnek, s ébresztem fel így a családom?
Néha meg épp, hogy felkacagok, míg kerget az álom.
Sokszor nem tudom én, hogy mért ül bennem a bánat,
bár a világ csodakert, s a madárdala szívemen áthat.
Merre vezetsz hát, mondd, csupa fém-labirintuson által?
Pusztul a föld, de az új lét-perspektíva kiárad?
Nem vagyok ám hajlandó szívni tovább a szorongást:
vágyom dús ölelésre a szép feleségem ölében!
Városi Múzsa, tekints rám, s adj sok testi szerelmet,
érzem a titkon húsba igézett verseid ízét!