„boldog tehenek”
(Egy műfordító munkanaplójából)
Megérkezett végre moldáv kollégám, Alexandru Vakulovski a cui e casa asta [kié ez a ház] című legújabb verseskötete. Jelezte már korábban, hogy postázni fogja a könyvet, jobban mondva: megkéri majd egyik ismerősét, hogy tegye postára Romániában a könyvet, mert Kisinyovból, a Moldovai Köztársaság fővárosából ugyanolyan méregdrága lenne a postaköltség, mint Romániából Magyarországra. Nesze neked, egységes(ülő) Európa! Egészen abszurd volt például, amikor a pandémia kezdetén még a postai forgalom is leállt Magyarország és Románia között – nehogy az a fránya vírus átszökjön a határon onnét ide (vagy innét oda)! Ugyanilyen tragikusan „abszurd” helyzetekről ír Vakulovski is legújabb kötetében, ízelítőnek íme néhány versrészlet:
„az ukrán kozákok büszkén
öldöstek le minket Transznisztriában
halott moldávokkal fotózkodtak
a tankjaik mellett”;
„a Dnyeszter vize hullákat ringatott
meggyalázott hullákat – vagy csak
szimpla hullákat”…
Satöbbi.
Satöbbi??? Megrémülök magamtól, mennyire érzéketlen tud lenni a nyelv, pedig csak jelezni akarom, hogy még sok ilyen részletet idézhetnék Sandu verseiből! És tényleg becsülöm Sandut, amiért őszintén fel tud még háborodni az emberfaj ocsmányságain: ez az őszinte felháborodás tüzesíti át igazán a verseit. Hirtelen felindulásból én mégis két, koszovói élményének emléket állító „állatos” versét fordítom le (a kötetben is egymás után következnek), hiszen amikor már a tehenek szívnak miattunk, az tényleg mindennek a teteje! (És nem valamiféle divatos, „poszthumán hittétel” mondatja ezt velem: szégyen vagy sem – maradok én mindörökre „humanista”.)
boldog tehenek
föntről
az ötödik emeletről
nézem a tömbházak között
a boldog teheneket
útvonalukat tanulom
lassan tudni fogom
mikor jelennek meg tőlem balra
a dombok mögül
elhaladnak a szemeteskukák mellett
a tömbházak között
majd az ösvény következik
az immár évek óta
elhagyatott géppuska-
fészek mellett
tényleg
boldognak tűnnek
teraszom alá érkezve
majd kissé odébb
a pékség környékén
lomhán harapdálják a füvet
csendesen kérődznek
a napon
vagy a fák árnyékában heverésző
taxisofőrök között
a taxisofőrök szelfiznek velük
én pedig
innét föntről
fényképezem őket
pásztor nélkül
saját fejük után kóborolnak a tehenek
saját utakon és ösvényeken
szabadoknak
boldognak tűnnek
emberek között
tehenek és kutyák között élek
itt a Sunny Hillen
a tehenek általában
a gyalogátjárón
mennek át az úton
ne menj a Sunny Hillen túlra
jobb ha nem mégy
a Sunny Hillen túlra
a térképeden arrafelé
erdők következnek
kijárat a városból
friss levegőre
szabadulásra
gondolsz
tulajdonképpen
nehezen találod az ösvényt
a gyom között
lezárva minden út
mindenütt kapuk
errefelé
alighanem
az újgazdagok laknak
ők szeretik kapukkal elzárni
magukat a világtól
mi a stadion mellett
próbálkoztunk
gyerekek figyeltek érdeklődve minket
néha-néha
a fű közül egy-egy kutya
kapta föl a fejét
mindenki tudja hogy
nem szerencsés
saját vackukban háborgatni őket
aztán egy utcához érkeztünk
az utca végén lelakatolt kapu várt
az emberek csodálkozva néztek ránk
mintha az udvarukra
tévedtünk volna
átbújtunk a dróthálós kapun tátongó lyukon
a túlméretezett mecset felé igyekeztünk
elvégre csak nem zárják el az utat
a mecset felé is
nem lenne logikus
de hát mi logikus a Balkán fenekén
a Balkán feneke valahol itt a Sunny Hillen túl van
nájlonzacskók
a fűben
üres üvegek
az aszfalt mellett
csak a varjak
és csókák
turkáltak
kotorásztak a szemét között
mintha otthon lettünk volna
eltörpülsz
a túlméretezett mecset mellett
és hideg is van
az idevalósiaké itt minden mint nálunk is
a templomok a villanegyedekben
ahol bár nincs kiírva
mégis tudod hogy
magánterület
érdekes hogy ide
a Sunny Hillen túlra is jár
a 4-es busz
pedig a végállomás jóval odébb
a Sunny Hill mögött van
újabb zsákutcák
újabb emberek
csodálkozva néznek ránk
hogy mit keresnek itt
ezek az idegenek
egyáltalán:
mit keresünk mi itt
erdőt keresünk
de kapukat találunk
a térkép elfelejtette közölni velünk hogy
Pristina balkáni módon terjeszkedik
először letarolják a dombokat
házak emelkednek ki a földből
aztán tömbházak következnek
majd szupermarketek
igény szerint
az erdő szalad a város elől
erdőre gondolsz?
ülj egy buszra az állomáson
az majd kiszabadít innét
a stadion másik oldalán
térünk vissza
egy olyan utcán
ahol tényleg ki van írva hogy
zsákutca
behajtani tilos
magánterület
a másik oldalról
ahol mi lakunk
a Sunny Hill mögül
boldog tehenet
látok
közeledni
a gyerekek érdeklődve figyelnek
minket is a tehenet is
már-már szinkronban mozgunk vele
mi már
túlhaladtunk
rajtuk
a boldog tehén viszont
megállt
előttük
a gyerekek lehajolva
kövek után kotorásznak a földön
ne menj a Sunny Hillen túlra
az a környék magánterület
a boldog tehenek arrafelé
boldogtalanokká lesznek
***
Isten köszönetet mond Kolozsi Tibornak Káin és Ábel című munkájáért
Az Ars Sacra Claudiopolitana
egyházművészeti kiállítás apropóján
Hej, te Kolozsi Tibor! – én vagyok, az Úr!
Hányszor mondtam, hogy a kő,
Csak a kő
Istentől való – mert én vagyok az Úr!
És te mégis bronzból dolgozol… – hát nem én vagyok az Úr?
Csak viccelek, persze – elvégre én vagyok az Úr!
Igazad van, Kolozsi Tibor! – ezt én mondom, az Úr:
Ha Ábelt láttam, hajam tényleg bronzvörös lángként lobogott – mert én voltam az Úr!
Ha Ábelt hallottam, fülem tényleg bronz barlangként visszhangzott – mert én voltam az Úr!
Ha Ábel szólított, tényleg bronz harangként válaszolt a szám – mert én voltam az Úr!
Bezzeg Káin,
Az a szegény Káin! – ugye, Kolozsi Tibor?
Ha Káint láttam, kezem tényleg bronzzsaluként csukódott szememre – mert én voltam az Úr!
Ha Káint hallottam, fülem tényleg bronzvörös rókalyuk volt – mert én voltam az Úr!
Ha Káin szólított, tényleg bronzhideg maradt a szám – mert én voltam az Úr!
És mégis Káin,
Az a szegény Káin! – ugye, Kolozsi Tibor?
És az ő nyolcmilliárdnyi pereputtya! – ugye, Kolozsi Tibor?
És az a nyolcmilliárdnyi bronz csengettyű-hang! – ugye, Kolozsi Tibor?
Köszönöm, hogy együtt sírtok velem – mert még mindig én vagyok az Úr!
