Luzsicza István: Versek

2020. június 28., 09:52
Botár László (akril, vászon, 80 × 80 cm)
Duguláselhárítás

 

kék munkászubbony fogadja az óvodába érkezőket
dugulás van – tárja szét kezét az óvónéni
a javakorabeli szaki
mintha csak csapatfotózásra készülne
féltérden guggol az aprócska vécécsészék körül
úgy matat még csőgörényével
hónapok és esztendők szutykában
már az utolsó munkafázisoknál jár
végül összeszedegeti és ládájába gyűjti szerszámait
majd barázdált arccal és fehéren csíkozott hajjal
felemelkedik a Kökény Tibi
– és egyszerre megelevenedik
a harminc évvel korábbi FSE-pálya zöldje
ahogy tértölelő keresztpasszok találják meg
a hórihorgas szőke Varga Pistát
meg a tömöttbajszú Papp Sanyit
ahogy tűzgolyóként robban ki a szélen
forintos labdákkal a köpcös kis Szilágyi
ahogy a megyeszerte rettegett támadószekciót
akcióba dobja a fóti csapat agya
s ahogy huszonöt méteres bombák és
mértani pontosságú szabadrúgások
púpozzák ki az ellenfelek hálóját

az óvónéni megköszöni a munkát
és útbaigazítja a szerelőt a vezetőnő irodája felé
a csendes elköszönésre egy-két illemtudó lurkó
és csemetéjét öltöztető anyuka
szórakozott viszlátja felel
az ismeretlen Kökény Tibi kilép a folyosóra
és már senki se látja
ahogy az oviudvarban
a gyerkőcök kiskapujának felső sarkából
sistergő löket robbantja ki
az évek alatt felszutykosodott
emlékezet dugulását

 

Évszázad

 

elmondom hát századszor is fiúk
egyszer majd úgyis érdekelni fog:
itt a kisalagi porhomokban
ükapáitok-ükanyáitok

messziről jöttként a messzi földben
egy darab Felvidék Kárpátalja
el kell mondjam hátha meghalljátok
el kell mondjam hátha más is hallja

s akik saját ükszüleim voltak
nyugszanak a régi messzi földben
róluk nem tud oda nem járhatott
ük s déd s unoka – még gyermekük sem

gyermekeik kik már itt nyugszanak
kiknek sírgödrébe már nem jutott
Újvárból és Eszenyből marék föld
kiket lep kisalagi porhomok

s néhanapján még elmélázgatva
a megkopott sírfeliratokon
ötvenéves betűkkel köszön rám
a teljes évszázadnyi Trianon

évszázadnyi gyásszal gyalázattal
köszön rám Kárpátalja Felvidék
de egyszer lesz majd ki meghallja már
egyszer lesz majd aki meghallja még

 

Fiatal Pista

 

váratlan friss csokor várja a családot
az öreg dédszülők fél évszázados sírján
hová rajtuk kívül már réges-rég nem jár senki
még váratlanabbul kerül elő a töpörödött néni
máris megszólítva az ismeretlen ismerősöket
hogy mennyit kereste
gyerekkori szomszédjai nyomát
s mennyire örül
a meglelt leszármazottaknak
mennyivel könnyebb a lelke
hogy leróhatta kegyeletét
a hatalmas termetű Pista bácsi és
az ínycsiklandó süteményeivel
mindig bekopogtató Terka néni előtt
hogy még előtte van
amint kislányként végigélte
hogyan vackolódik be mellettük a sződi házba
a kitelepített érsekújvári család
hogy emlékszik még
a fiatal Pista viccelődéseire is
kit látott ide Kisalagra kerülni
a maga Teruskájához
s hogy végül az öregeket is magukhoz vették

és a család csak néz
csak néz maga elé
Pista bácsivá és Terka nénivé lényegülnek
a fekete-fehér fotók
megszemélyesülnek
az ötvenéves sírfeliratok
megélednek a már csak
rég eltávozottak ismerte
még régebben eltávozottak
s kedélyes fiatal Pistává nemesedik
a mind mogorvább mind betegebb
kisöreg emlékképe
saját negyedszázados nyughelyén
a maga Teruskája és
a még fiatalabb Pista társaságában

hol már a kettővel fiatalabb Pista
gyújt mécsest
majd guggoltából kezét nyújtja
a hárommal fiatalabb Pistának
válla gyulladt ízületeit körözgetve feláll
s míg hangyázó lábszárába
a vérkeringés visszatérését várja
visszanyeli refluxát
és megpróbál nem gondolni arra
hogy milyen relatív
még a viszonylagosság is

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)