Szakáll Ágnes: Ezt a lakást már leltárba vették az illetékes szervek (olaj-tojástempera, vászon, 140 × 187 cm, 1980)
Pessoa-triptichon
Válasz Kelebi Kiss István azonos című versére
hangomból temetői harangot öntenek az évek
gondolataim szilánkjai távoli távcsövembe érnek
obszervatóriumok kozmikus jelei mind itt futnak össze
olyan így mintha mindentudó lennék
de a mindentudás mindig ugyanaz
mindig képzeletben látom a hó vakító fényét körülöttem
az infravörös és szubmilliméteres tartományban
gondolatban átkiabálok egykori önmagamnak
nézzétek ott megy Pessoa
***
milliárd vasútállomáson egyszerre vagyok otthon
de itt a sírkő közepén nem az én nevem áll
fölösleges volna lyukat fúrnom
az urnád pora tápláléka leendő lepkéké nem lehet
az evolúció folyamán másképpen születnek az emberek
***
külön-külön-hitek régebbi korok letűnt utcáin
más elvárások szerint keresve ars poeticákat
folytonos indulásban-érkezésben
egy-egy adott percben mindenütt és sehol
elfelejtett festőállvány a szobában
az egyik szomszéd harmadik hete kómában
pletykás vénasszonyok a ház előtti padon
meghalt díszfa az ablakod előtt
egy felesleges szerelem mert új párja van
így eresztett gyökeret a valóság
óvtalak mindettől de te elültetted haláloddal
azt a valóságot amely hasonló a többi valósághoz
mely már nem a tiéd és minden egyes napon
ébredéstől elalvásig ezzel a hiánnyal élek én
olyan érzésem van a mulandóság egyedül csak az enyém
Villanások és szilánkok
Apám nem kap levegőt.
Rákos.
A tüdeje.
Hosszan elnyújtva a hörgést, vonít.
Szemei kitágulva.
Pupilláim összehúzom.
Vajon meghal-e?
Vajon most hal-e meg?
***
Kitalálta. Megcsinálta. Felforgatta.
Posztok hadait nézegette. Útjára engedte.
Gazdaggá lett.
Csoportok alakultak. Életre keltek.
Tagjaikat nem érdekli, csak a pénz.
Környezetvédők társasága.
Ami felesleges, tedd fel, cseréld!
Egy táska és egy gyűrű.
Stop! Éljen, első vagyok!
Mit kérnek értük? Kilenc paprikás
Rio Marét, harminc tojást, egy hatvandarabos
Pampers pelenkát, s még háromszázhúsz popsitörlőt…
Palira vettek… Védik jussaikat, s milyen jó bolti ár
fölött csereberélni, hogy újrahasznosíthasd, mi másnak
nem más, csak áru vagy kidobandó vacak…
***
Apám már piheg. Életben maradt – konstatálom.
Vajon mit érezhetett, mikor nem kapott elegendő
nitrogén s oxigén elegyet?
Milyen lehet a vég? – kérdezem magamtól.
Az az utolsó pillanat… Leszületni sem könnyű…
És minden percednek színe, hangja és élete van.
***
Mikor az Egyetlen Lányom haldoklását néztem,
nem hittem el, hogy többé nem csivitel majd,
hiszen kómában volt, ahonnan lehet még visszaút,
s gyönyörűséges képekben álmodott,
de sohasem tudom meg, miről, mert még itt vagyok…
***
Nincs annál szomorúságosabb, ahogyan apám az
édesanyját követeli… Mikor jön már? – suttogja nap
nap után. Aztán feláll karját ölelésre tárva csak
ennyit mond: Anyám!
Majd elvágódik. Torkából zúdul-zúdul a vér, s szemei fennakadnak.
Én meg itt maradtam árván.
Árva-e, aki Gyermekét temeti?
Ott van-e lélekben, ki ezt teszi?
***
Régi ismerőseim messze elkerülnek,
újakkal megosztani a hiányt nem lehet.
Nem ismertek, nem ismerték a Lányom sem…
Karizmája volt. Minden egyes szava őszinte,
s a szépség és tehetség különös Angyalszárnya
lengett körülötte…
***
Vadidegenek vigasztalnak…
Rossz környéken lakom. Ha meghalnék,
oszló testem bűze sem lenne jel, mert
itt minden olyan ódon… Mindig ugyanazok
az emberek ülnek a padokon…
És összeszűkült szemmel lesik, ki megy át
éppen akkor és ott az úton, s mit visz vagy hoz,
s miért van tele a kosara, ha egyáltalán
van neki, vagy mekkorát öklözött be a napi alkohol
löket a lábaiba, hogy járda szélén eltaknyol-e vagy sem?!
***
Kitalálta. Az emberek életét
fenekestől felforgatta. Jól megcsinálta
Pénzhegyek ura lett.
Barátok barátokat ajánlottak, jelölgettek,
lájkot nyomtak, új szavak hadai hemzsegtek,
versekbe is szedték őket, mert minden friends super
and happy and wonderful and sweetheart, s, ha nem,
akkor irány a Delete billentyű…
***
A férjem a lépcsőházban esett össze…
Szemei forogtak…
Tudtam, itt a vég… És éreztem, fáj neki…
A Lányom nyitott szemmel aludt,
nem tudhatom, látott-e engem vagy mást,
s álmaiban vajon, merre is sétált…
Apám, az én erős és vidám ősöm csak
felsétált az Égbe, miközben lezuhant a földre…
***
Ma reggel óta kattog a Messengerem,
miközben főztem, egy tányér összetört…
Pikk… Pikk… Válaszolok. Pikk… Pikk…
A kapros dübbencs leégett… Pikk…
Pikk… A nokedli túlfőtt… Az ubisali kiugrott
a hűtőből, s nyújtógyakorlatokat végzett…
Pikk… Pikk… Törölgetek… Jó nap lett volna
ez a Halálra. Az enyémre…
***
Delete… Delete… Delete…
Júniusi meditáció
1.
Június végén az idén is vége a bálnak;
Csöndtakaró feszül lelkemre, s az éjek inszomniásak.
Eső lebeg, kusza bojtja elmúlásillatú szálas,
Zokogásom riadt madár eltörött szárnya,
(Elkésett visszhangja kései harcriadónak,
mikor másként lehetett volna a holnap.)
Mindegy már, tébolynyár vagy örök bánat játszik a húron;
Vedlik a föld, nedves tócsáknak üzenem, nincsen már célom,
Vaksi a szemem, rajta egyre vastagszik a hályog,
Nincs annál rosszabb, mint a fájdalom-tályog.
Operálni nem kell, a sírból már úgysem kelek fel,
Őseim árnyai átkarolnak, ha jön a reggel,
Valahogy felélesztenek szirén-szelekkel…
Megbabonáz a nemlét, sűrű vagyok, sehova sem visz a lábam,
Kikopott csípőm, dagad a bokám, s elveszett mind a két szárnyam.
2.
Nem kell az ima, vége a hitnek, hogy a jók az égbe repülnek,
Mintha látó volnék, ki hallgat önemésztő, habókos embereket,
S próbál a másik világhoz egyre közelebb jutni,
És a halálért versengni, miközben gyűjti a semmit,
Pedig a Számonkérő, ha beültet a padba,
Sic itur per asperam, ad astra.
3.
Bár másodpercekig él, csodaboldog a kérész;
Zsófi a neve, s sokan így nevezték,
Önmagának faragott neveket, s boldogság-réteket,
Azokon röpködött, s nappal is Angyalokkal fényes
Utakat járni nem volt soha kényes.
Tudta, hogy nem az az igaz, mit emberek hisznek,
Mert nem kell a hírnév, felejteni jó az celebeknek,
Az igazaknak csakis egy története van,
Lehet perlekedni a Kaszással, Istennel, Túlvilággal,
Az itt maradók közül kevesen élnek a gyásszal,
Szemébe mondani, hogy „Szeretlek!”, „Barátom vagy!”,
„Mi vagyunk a Tragikus Triász” hazugságok kosarát fonta,
A fájdalom árnyéka, akár egy vén fa,
Csakis rám vetül ma…
4.
Sok mindennel másként fukárkodnék, ha elölről
Kezdhetném az utat, mit születésemkor eldöntött a sorsom.
Vagy talán nem is? Ki tudhatja, mit akar a Végzet?
Bármilyen hatalmas a világ, mégis könnyebb eligazodni
Mások ösvényei között, mint mákszemnyi magunkban.
Zsófi csinálta jól törzsévé vált egy fűzfaágnak,
Szíve hajtásait kísérte mindenütt friss mohaszőnyeg,
Alkotott, hitt, ránézett egy tárgyra, s történetét
Az elejétől látta, majd mindig széppé formálta.
S most mindörökké hallgat, nincsen hangja, szemei,
Teste alakja elveszett a ködben azon a hajnalon,
Mikor reggel elúszott minden Reménye, s borzasztóan
Fázott, kitágultak erei, nem folyt bennük többé Élet,
Egy anyának, hogy adhatott ilyen terhet egy másfajta Végzet?
Dafke
1.
Zsófit, a Lányomat, az Egyetlent, miért?
Miért kellett elvenni, hiszen boldogan élt.
És remélt. Hitte, amit a színpadokra tervez,
Abban ő is ott él, s ezért nem evett, nem aludt,
S feledte mindenki, mert meghalt. Csúnya szó,
De nem elment, hiszen nem jön többé vissza…
Zsófinak tehát már nincsen szobája.
De azért képes átszelni az időt,
S néha leröppen hozzám csupaszon,
Akár a tojásból kikelt madár,
S vidáman csivitel, boldogságban úszva üdvözli a reggelt.
Míg itt volt, Krisz volt a tükre, hite, szemefénye,
S mára, kinél a Lelkét hagyta, talán az is feledte…
Mert élni kell azt gondolják az emberek,
Rajtam pedig a döbbenet növeszt szárnyat,
És nem tudom, hova, merre szálljak…
Hogy én is megtaláljam egykori szobámat.
2.
Legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam a hat
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak tudom
az az én igazi otthonom.
Vasárnapi hajnal
Dr. Seres Gábornak szeretettel ajánlva
Nyers forma – 1. variáció
Ébredező virágillat fáradt mezőkön
karcsú ujjaival néma gitárt penget,
valahol egy szorgos pilleszárny
az élet színpadán eltáncolja a csendet.
Nyers forma – 2. variáció
Kiült a fénybe. Két szólamban zengő
Gregorián énekét boltívvé formálta,
s szeme sarkából figyelte, tetszik-e.
A Nap belesett a rózsaablakok küllőin,
majd karcsú kezeivel végigsimított az arcokon.
