M. Fehérvári Judit: Versek

2021. február 22., 08:33
Szakáll Ágnes: Ezt a lakást már leltárba vették az illetékes szervek (olaj-tojástempera, vászon, 140 × 187 cm, 1980)

Pessoa-triptichon

 Válasz Kelebi Kiss István azonos című versére

  

hangomból temetői harangot öntenek az évek
gondolataim szilánkjai távoli távcsövembe érnek

obszervatóriumok kozmikus jelei mind itt futnak össze

 

olyan így mintha mindentudó lennék
de a mindentudás mindig ugyanaz

mindig képzeletben látom a hó vakító fényét körülöttem 

 

az infravörös és szubmilliméteres tartományban
gondolatban átkiabálok egykori önmagamnak
nézzétek ott megy Pessoa

 

***

 

milliárd vasútállomáson egyszerre vagyok otthon

de itt a sírkő közepén nem az én nevem áll

fölösleges volna lyukat fúrnom

az urnád pora tápláléka leendő lepkéké nem lehet

az evolúció folyamán másképpen születnek az emberek

 

***

 

külön-külön-hitek régebbi korok letűnt utcáin

más elvárások szerint keresve ars poeticákat

folytonos indulásban-érkezésben

egy-egy adott percben mindenütt és sehol

elfelejtett festőállvány a szobában

az egyik szomszéd harmadik hete kómában

pletykás vénasszonyok a ház előtti padon

meghalt díszfa az ablakod előtt

egy felesleges szerelem mert új párja van

így eresztett gyökeret a valóság

óvtalak mindettől de te elültetted haláloddal

azt a valóságot amely hasonló a többi valósághoz

mely már nem a tiéd és minden egyes napon

ébredéstől elalvásig ezzel a hiánnyal élek én

olyan érzésem van a mulandóság egyedül csak az enyém

 

 Villanások és szilánkok

 

 Apám nem kap levegőt.

Rákos.

A tüdeje.

Hosszan elnyújtva a hörgést, vonít.

Szemei kitágulva.

Pupilláim összehúzom.

Vajon meghal-e?

Vajon most hal-e meg?

 

***

 

Kitalálta. Megcsinálta. Felforgatta.

Posztok hadait nézegette. Útjára engedte.

Gazdaggá lett.

Csoportok alakultak. Életre keltek.

Tagjaikat nem érdekli, csak a pénz.

Környezetvédők társasága.

Ami felesleges, tedd fel, cseréld!

Egy táska és egy gyűrű.

Stop! Éljen, első vagyok!

Mit kérnek értük? Kilenc paprikás

Rio Marét, harminc tojást, egy hatvandarabos

Pampers pelenkát, s még háromszázhúsz popsitörlőt…

Palira vettek… Védik jussaikat, s milyen jó bolti ár

fölött csereberélni, hogy újrahasznosíthasd, mi másnak

nem más, csak áru vagy kidobandó vacak…

 

***

 

Apám már piheg. Életben maradt – konstatálom.

Vajon mit érezhetett, mikor nem kapott elegendő

nitrogén s oxigén elegyet?

Milyen lehet a vég? – kérdezem magamtól.

Az az utolsó pillanat… Leszületni sem könnyű…

És minden percednek színe, hangja és élete van.

 

***

 

Mikor az Egyetlen Lányom haldoklását néztem,

nem hittem el, hogy többé nem csivitel majd,

hiszen kómában volt, ahonnan lehet még visszaút,

s gyönyörűséges képekben álmodott,

de sohasem tudom meg, miről, mert még itt vagyok…

 

***

 

Nincs annál szomorúságosabb, ahogyan apám az

édesanyját követeli… Mikor jön már? – suttogja nap

nap után. Aztán feláll karját ölelésre tárva csak

ennyit mond: Anyám!

Majd elvágódik. Torkából zúdul-zúdul a vér, s szemei fennakadnak.

Én meg itt maradtam árván.

Árva-e, aki Gyermekét temeti?

Ott van-e lélekben, ki ezt teszi?

 

***

 

Régi ismerőseim messze elkerülnek,

újakkal megosztani a hiányt nem lehet.

Nem ismertek, nem ismerték a Lányom sem…

Karizmája volt. Minden egyes szava őszinte,

s a szépség és tehetség különös Angyalszárnya

lengett körülötte…

 

***

 

Vadidegenek vigasztalnak…

Rossz környéken lakom. Ha meghalnék,

oszló testem bűze sem lenne jel, mert

itt minden olyan ódon… Mindig ugyanazok

az emberek ülnek a padokon…

És összeszűkült szemmel lesik, ki megy át

éppen akkor és ott az úton, s mit visz vagy hoz,

s miért van tele a kosara, ha egyáltalán

van neki, vagy mekkorát öklözött be a napi alkohol

löket a lábaiba, hogy járda szélén eltaknyol-e vagy sem?!

 

***

 

Kitalálta. Az emberek életét

fenekestől felforgatta. Jól megcsinálta

Pénzhegyek ura lett.

Barátok barátokat ajánlottak, jelölgettek,

lájkot nyomtak, új szavak hadai hemzsegtek,

versekbe is szedték őket, mert minden friends super

and happy and wonderful and sweetheart, s, ha nem,

akkor irány a Delete billentyű…

 

***

 

A férjem a lépcsőházban esett össze…

Szemei forogtak…

Tudtam, itt a vég… És éreztem, fáj neki…

A Lányom nyitott szemmel aludt,

nem tudhatom, látott-e engem vagy mást,

s álmaiban vajon, merre is sétált…

Apám, az én erős és vidám ősöm csak

felsétált az Égbe, miközben lezuhant a földre…

 

***

 

Ma reggel óta kattog a Messengerem,

miközben főztem, egy tányér összetört…

Pikk… Pikk… Válaszolok. Pikk… Pikk…

A kapros dübbencs leégett… Pikk…

Pikk… A nokedli túlfőtt… Az ubisali kiugrott

a hűtőből, s nyújtógyakorlatokat végzett…

Pikk… Pikk… Törölgetek… Jó nap lett volna

ez a Halálra. Az enyémre…
 

***

Delete… Delete… Delete…

  

Júniusi meditáció

 

1.

 Június végén az idén is vége a bálnak;

Csöndtakaró feszül lelkemre, s az éjek inszomniásak.

Eső lebeg, kusza bojtja elmúlásillatú szálas,

Zokogásom riadt madár eltörött szárnya,

(Elkésett visszhangja kései harcriadónak,

mikor másként lehetett volna a holnap.)

Mindegy már, tébolynyár vagy örök bánat játszik a húron;

Vedlik a föld, nedves tócsáknak üzenem, nincsen már célom,

Vaksi a szemem, rajta egyre vastagszik a hályog,

Nincs annál rosszabb, mint a fájdalom-tályog.

Operálni nem kell, a sírból már úgysem kelek fel,

Őseim árnyai átkarolnak, ha jön a reggel,

Valahogy felélesztenek szirén-szelekkel…

Megbabonáz a nemlét, sűrű vagyok, sehova sem visz a lábam,

Kikopott csípőm, dagad a bokám, s elveszett mind a két szárnyam.

 

2.

Nem kell az ima, vége a hitnek, hogy a jók az égbe repülnek,

Mintha látó volnék, ki hallgat önemésztő, habókos embereket,

S próbál a másik világhoz egyre közelebb jutni,

És a halálért versengni, miközben gyűjti a semmit,

Pedig a Számonkérő, ha beültet a padba,

Sic itur per asperam, ad astra.

 

3.

Bár másodpercekig él, csodaboldog a kérész;

Zsófi a neve, s sokan így nevezték,

Önmagának faragott neveket, s boldogság-réteket,

Azokon röpködött, s nappal is Angyalokkal fényes

Utakat járni nem volt soha kényes.

Tudta, hogy nem az az igaz, mit emberek hisznek,

Mert nem kell a hírnév, felejteni jó az celebeknek,

Az igazaknak csakis egy története van,

Lehet perlekedni a Kaszással, Istennel, Túlvilággal,

Az itt maradók közül kevesen élnek a gyásszal,

Szemébe mondani, hogy „Szeretlek!”, „Barátom vagy!”,

„Mi vagyunk a Tragikus Triász” hazugságok kosarát fonta,

A fájdalom árnyéka, akár egy vén fa,

Csakis rám vetül ma…

 

4.

 Sok mindennel másként fukárkodnék, ha elölről

Kezdhetném az utat, mit születésemkor eldöntött a sorsom.

Vagy talán nem is? Ki tudhatja, mit akar a Végzet?

Bármilyen hatalmas a világ, mégis könnyebb eligazodni

Mások ösvényei között, mint mákszemnyi magunkban.

Zsófi csinálta jól törzsévé vált egy fűzfaágnak,

Szíve hajtásait kísérte mindenütt friss mohaszőnyeg,

Alkotott, hitt, ránézett egy tárgyra, s történetét

Az elejétől látta, majd mindig széppé formálta.

S most mindörökké hallgat, nincsen hangja, szemei,

Teste alakja elveszett a ködben azon a hajnalon,

Mikor reggel elúszott minden Reménye, s borzasztóan

Fázott, kitágultak erei, nem folyt bennük többé Élet,

Egy anyának, hogy adhatott ilyen terhet egy másfajta Végzet?

 

 Dafke

 1.

 Zsófit, a Lányomat, az Egyetlent, miért?

Miért kellett elvenni, hiszen boldogan élt.

És remélt. Hitte, amit a színpadokra tervez,

Abban ő is ott él, s ezért nem evett, nem aludt,

S feledte mindenki, mert meghalt. Csúnya szó,

De nem elment, hiszen nem jön többé vissza…

Zsófinak tehát már nincsen szobája.

De azért képes átszelni az időt,

S néha leröppen hozzám csupaszon,

Akár a tojásból kikelt madár,

S vidáman csivitel, boldogságban úszva üdvözli a reggelt.

Míg itt volt, Krisz volt a tükre, hite, szemefénye,

S mára, kinél a Lelkét hagyta, talán az is feledte…

Mert élni kell azt gondolják az emberek,

Rajtam pedig a döbbenet növeszt szárnyat,

És nem tudom, hova, merre szálljak…

Hogy én is megtaláljam egykori szobámat.

 

2.

 Legjobban az alakom fájlalom

valaha sudár volt és olyan mint egy

kiéheztetett táborlakóé

csúfoltak is érte az iskolában

az egy szál cérnametélt

egy szál bél kórusa velőmig hatolt

s néha felvisított hogy nem

vagyok csontkollekció

s ne rajtam mutogassa a

biológiatanár a hogy az emberből

hogy lehetett volna madár

mellesleg állandóan ittas volt

de ez akkor senkit sem érdekelt

az osztály csak nevetett rajta

és csepültük amikor csak tudtuk

mert nem érdekelte akkor már

semmi sem csak az hogy

megjárta a frontot

és kórusban ismételtük utána

hogy egy sor hulla egy sor mész

ma hamvaim nézem pedig

még itt vagyok az arcvonalban

de mégis hámlik rólam a hat

évtizednyi retrovakolat és felejtek

először a tündérmeséket törölte

emlékezetem aztán

a stiglickerti arcokat

amit nem is bánok úgy sincs ott

más csak az egykori kacagások

ölelések zokogások cseverésznek

egymással mámoros boldogan

várva hogy én is hazataláljak

mert ahol ők laknak tudom

az az én igazi otthonom.

  

Vasárnapi hajnal

 Dr. Seres Gábornak szeretettel ajánlva

  

Nyers forma – 1. variáció

  Ébredező virágillat fáradt mezőkön

karcsú ujjaival néma gitárt penget,

valahol egy szorgos pilleszárny

az élet színpadán eltáncolja a csendet.

 

Nyers forma – 2. variáció

 Kiült a fénybe. Két szólamban zengő

Gregorián énekét boltívvé formálta,

s szeme sarkából figyelte, tetszik-e.

A Nap belesett a rózsaablakok küllőin,

majd karcsú kezeivel végigsimított az arcokon.

 

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. december 02., 05:48
2021. november 30., 09:57
2021. november 29., 07:59
2021. december 01., 10:31
2021. november 28., 08:27
2021. december 03., 09:25