A hajó
Nem ismerem jól a törvényeit:
mi tartja fenn, mi süllyeszti el.
Méretét sem tudom összevetni
a látottak közül semmivel.
Szétterül, mint a nyárvégi ködök
fátyolos, úszó, fehér sátra.
Ahogy nézem, úgy nézhetett Dávid
a böhöm, harcos Góliátra.
Fedélzetre szállok, és a tengert
lesve azzal nyugtatom magam,
hogy révbe ér biztonságban, kinek
a túlparton fontos dolga van.
A tenger
Hátára vesz és szótlanul tűri,
hogy sötétszürke testébe mar
a képzeletet új vizek felé
hajszoló erős hajócsavar.
Kerek monitor a kajütablak,
műsora a törékeny béke.
Összeolvadt horizonton billeg
álmaink kétes menedéke.
A tengerrel mégis szembenézni
csak teljes megadással lehet.
Üres palack úszik a sötétben.
Leírhatatlan az üzenet.
A túlpart
E sziklákat már láttam valahol.
Tán szeles hazai hegycsúcsokon.
S a róluk meredő fenyveserdő
szintén az otthonival rokon.
Mintha csak szirének laknák őket,
Hívnak e szigetek szüntelen.
Apró halászkunyhók guggolnak a
Nynäshamn közeli szirteken.
A szárazföld most is végzi dolgát,
csábítón fekszik ég és víz között.
A mozdulatlannak tűnő túlpart
miattad ma versbe költözött.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)