Marcsák Gergely: Szégyenpiac nagycsütörtökön

 A szégyenpiac egyik koszos kocsmájában

– ukrán nevét talán Menedéknek fordíthatnám –

ültünk egy-egy korsó savanyú sör mellett,

egykedvűen forgattam számban

a hamutálban felszolgált sósmogyorót,

te pedig a nehéz, maszatos asztallapon

nézted, értelmezted elmerülten

a félgömb lámpaburában felgyülemlett

bogártetemek furcsa árnyékát

(mintha csak a kint nyüzsgő szégyenpiac

borús sziluettje vetült volna elénk).

Mögöttem a sarokban falra szerelt,

apró hangszóróból recsegett

egy érdes hangú orosz férfi

mulatós sanzonja a bűnözőről,

aki már beletörődött abba, hogy elítélik,

mert minden reménytelen.

Toldozza-foltozza a test önmagát –

sóhajtottál fel végül komoran –,

de egyszer úgyis felmondja a szolgálatot.

Az életfunkció csak kétségbeesett állagmegóvás.

Hol az a rohadt percovka?

Mikor ezeket kimondtad,

megjelent a pultos nő kezében két pohárral,

elénk tette, lecuppogtatta

a menet közben ujjaira csorgott italt,

és pénzedet kötényzsebbe gyűrve távozott.

A tudat? – néztél szemembe vérmesen,

mintha bárki kérdezett volna róla. –

A tudat szerintem az evolúció hozadéka,

a léleknek semmi köze hozzá,

ezt a mesterséges intelligencia bizonyítja majd.

A lélek meg örül, ha szabadulhat végre

a földi kelepcéből. Odaát nem fog emlékezni ránk.

Habár nem értettem egyet, nem szóltam semmit,

mert a te verziód mégis megnyugtatóbb:

ha a gondolat kútfője a lélek,

az üdvözülésnek számomra lőttek.

Ivás után visszaléptünk a piac szövetébe,

és mintha szemgödrömbe lándzsát szúrna,

úgy csapta meg egyébként is kóválygó fejem

a magán erőt vett tavaszi napsütés.

Vakon álldogálva éreztem,

hogy suhanó testek dörgölik mellkasom,

lábamnak tömött reklámszatyrok ütköznek,

és szinte látni véltem,

hogy a cseburekes bódéban fortyogó,

feketére égett olaj tömény, burjánzó szaga

erőszakosan tör utat orrom felé,

száműzi a hányás, a vizelet, a pörkölt bogarak bűzét,

és boldogan telepszik helyükre.

Váratlanul megragadtad a karom,

behúztál az embersodor előttünk nyílt foghíjába,

és, mint seben át bejutott mikrobák,

közepes ütemben haladni kezdtünk

a szégyenpiac sűrű érrendszerében.

Alig hagytuk még el a Menedéket,

aznap immár ötödszörre is

megszólaltak a városi légószirénák,

hangjuk szinte émelygő gyomromig hasított,

de nem futottunk, nem volt miért és hova,

és ott, a félelemhez hozzászokott tömeg

sötét hátakkal határolt kalitkájában,

ahol nem láthattam, nem hallhattam

és nem szagolhattam mást,

csak amit a szégyenpiac megengedett,

hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába:

a lelkem csomagolni kezdett.

(Az alkotó a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.)