Marcsák Gergely: Versek

2021. október 27., 12:43

A hét szerzője a Gérecz Attila- és Khelidón-díjas Marcsák Gergely költő, akitől mára a Bennem a többi című, KMI 12-es antológiába beválogatott verseiből nyújtunk ízelítőt.

Kotormán Ábel: Együtt (viasz, üveg, víz, 30 × 20 × 30 cm, 2019)

KÜLÖNJÁRAT

Este ma is buszra szálltam,
s én lettem a busz maga.
Éreztem, hogy fájni kezdett
hatvan utas bánata.

 

Nagy, vonagló embermassza
káromkodik, epét hány.
Körbezár és elaltat a
bűzös oxigénhiány.

 

Öt perc csak az állomás, de
eldöcögünk holnapig.
Kit érdekel, bármelyikünk
mit akar, vagy hol lakik?

 

Nyomorunk már senki gondja,
a menetdíj életünk.
Mind egymással takarózunk.
Tudjuk, hová érkezünk.


GLORIA VICTIS

Mikor egy Gerő-beszéd után a gyűlölettől
még percekig szikrázott az éter,
és gőzünk sem volt, hogy végül is
kinek a pártján áll Maléter,
mikor a rádiónál egy lelkes suhanc
váratlan fejlövést kapott,
már tudtuk, hogy az elvtársak majd
megemlegetik ezt a napot.

 

Aztán megjegyezték a város valódi arcát,
hogy homlokáról a csillagot leverte,
az Üllői úton tankok lángoltak,
s a barikádon az egykori levente
a fekete füstbe szórta a golyót
és fogságban tanult orosz átkait.
A városét, mely pokolba kívánta
a Moszkvába lelécelt mocskos Rákosit.

 

Ülhetnek hát az elvtársak gőgösen,
eszükbe fog jutni úgyis a csődület.
Eszükbe jut folyton a meglincselt ávós,
és szorosnak érzik majd nyakkendőjüket.
Az ő lelkük tiszta volt, és mindnyájuk tudta,
ha eljön az ideje, az Úr elé mit visz.
Akik magukat októberben félni tanították,
dicsőség azoknak – gloria victis.


A VONATOKRÓL

A felsővezetékben Isten lakik
– mesélte főpályamester dédnagyapám.
És mikor elérte a halál
szeretett ungvári pályaudvarán,
ő maga is elnyújtózott
az örök vágányok felett.
Galíciában sebzett lelke
a váltóárammal kiegyezett.

*

Egyes járatokról hallgat a menetrend.
Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,
ahol monarchiás, szűk alagutakra
a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.
Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,
és útra kelnek, mint az őseik.
A Latorca-hídon elvesznek a ködben,
s Csapra már csak a mozdony érkezik.

*

Egy apa a műszakra indulva
a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.
Míg álmodó lányaira gondolt,
utastársává fogadta a halált.


ALKONY A VITRINBEN

Az asztal alól sötétség szivárog,
ellepi a lassan sárguló szobát,
és kiszorít a túlzsúfolt vitrinből
egy régi orosz porcelánbabát.

 

És ha az alkony valamit felborít,
azt az emléket az idő töri el,
s nem juthat eszünkbe, hogy megbékítsen,
ha évek múltán emlékezni kell.

 

A földre zuhant porcelánt nézem, míg
testünk s az ágy közt zajlik a hőcsere.
Hirtelen nesz. Tán felpattant a spájzban
a nagyszülők világjárt koffere.

 

Nem félhetünk, de a megjósolt jövő
esti nyugalmunkra mégis terhet ereszt,
és meg sem fogant gyermekünk alatt
a korhadó padló recsegni kezd.

 

A deszkák közé szögeket verhetünk,
de már ez az igyekezet is kevés,
hiszen alsó szomszédjaink sincsenek,
kiket zavarhatna a recsegés.