Mámor
Csak ezt a poklot ismertük mindig,
csak ezt az izzó, örökös hallgatást.
Menj, fiam, hozd el, hozd el a késemet.
Kérd meg, ne sírjon, bocsásson meg nekem.
Kevesek voltunk a szerelemhez.
Bort hozz, fiam, bort.
Kerítsétek be az elhagyott földet.
A legsötétebb folyón úsztunk át.
Jussunk ez nekünk, nemlétezőknek.
Vizek
Fiad vagyok, s lásd, kilök a fény magából.
Követ kötöttek nyakamba, süllyedek.
Apám, apám, kiáltod hiába,
sírokban gyűlő vizekbe hulltam.
Zuhanás
Egyedül akartam lenni,
magam csak.
Belélegezni az illanó időt.
*
A mélység szélén egyensúlyoztam,
a növekvő éjben, nesztelen jött felém.
Számhoz emelte duzzadó mellét,
mézízű teje égette torkom.
Ölébe vett, vitt s a fekete torony,
fényárban úszó trónjára ültetett.
Gyerek voltam, újszülött magzat,
köröttem láncon a pokol vak rémei.
Új múltat adok, súgta fülembe,
fiam vagy most már, öröktől fogva.
Holdfia
Fény,
madarak rémült kiáltozása,
emlékeztetnek,
legyőzte Hold anyánk a nap.
Fogvatartónk e kegyetlen isten,
nem enged jogos jussunkhoz jutni.
Erdő
Miféle átok sújtotta őket,
állnak a világ végi időben.
Káin szapora fattyai közt reménnyel,
halott sziklákat ölelnek karjaik.
Nézz le rájuk győzedelmes Hold,
termékenyítsd meg magjaikat, szél.
Szelídek ők, kik a földet örökölik,
vess véget a várakozásnak.
Dobog
Semmi nem akkor, semmi nem úgy volt.
A világ, amit ismertünk, elsüllyedt.
Csak a szív nem adja meg magát,
dühöng a benne lakozó állat.
Milyen Istent hagytál ránk, Ábrahám.