Spanyolországból jöttem meg a minap.
Éppen csak nyaralni voltam náluk,
szűkös kilenc napra mentem,
Granada,
este mindenki kint az éttermekben,
bárokban,
kocsmaasztalnál ülnek,
vörösbor, sör, chupito,
nézik a meccset,
sok meccset néznek,
s a világon szerte.
De mondom, én éppen csak
kilenc napra mentem,
minap jöttem meg Magyarországra.
Itt is mindenütt tele,
balatoni bárok,
nagy kivetítők,
június huszonnyolcadika.
Megy a meccs,
a képernyőn zajlik,
tele a képernyő focistákkal,
pázsittal
és szurkolókkal.
Horvátok,
spanyolok,
egy, kettő.
Pičku materina,
mondom magamban,
miközben észre sem veszem,
hogy nem magamban.
A horvátok fekete,
a spanyolok fehér
majicában.
Kislányos tréfasággal mondom,
hogy a legjobb volna,
ha döntetlen lenne,
merthogy akkor mindenki
együtt,
hogy akkor egységesen,
két déli ország,
két pompás temperamentum,
bizonytalan vagyok,
felmenőim horvátok,
de mondom, a minap jöttem
meg Spanyolországból,
mondja meg hát valaki,
kinek is szurkoljon így az ember,
horvát felmenőkkel a háta mögött,
spanyol emlékekkel a képeken.
Kilöttyentem a Spanyolországból
hozott bort a ruhámra,
miközben az asztalra csapok,
miközben a számok bolondoznak
a nagy balatoni képernyőn,
miközben alig negyedóra alatt
három három.
eztnektekspanyolok
mondom magamban,
miközben nem éppen magamban.
Eldőlt, hogy így kinek.
Nincs mit tenni, szurkolok továbbra is,
de mindhiába, a horvátok
kikapnak egyszer, kétszer.
A játék egy újra és újra
felrakott bakelit,
A fehér, jól fésült pólósok
kényelmesen futkároznak a
pályán.
A horvátok
dalmát
lustasággal
küzdenek az utolsó percekig,
míg én csak arra gondolok,
milyen jól is fog esni nekik
egy karlovačko,
miután
kezet fogtak
a fehér mezes
jól fésültekkel.
Háromöt.
(A PIÜ KMPI szerzőinek sorozata a labdarúgó Eb alatt)