Nagy Lea: Versek

Jelen

Jelen vagyunk a jelenlétben.

Mint a távoli rezgések a gyomorban,

vagy a sós sütemény íze és az ócska angol

kávé, vagy mint a lábunk alatt keringő

levegő; emlékek valami autóról és dombokon

közös nyögésekről, véresre harapott

felsőajkak, vagy az egészet csak képzeltük,

hogy elfelejtsük, épp megőrülünk.

Kipárolgások és monoton jazz szólamok,

és mi nem gondolunk többet az ürességre,

inkább elhisszük, hogy ami kint van, az is

változhat, és nem csak mi létezünk ebben

a nagy rohanásban, hanem tényleg szép

vagy, és hogy nem csak kémiai folyamat

a szeretet, hanem atomjaink hasadásában

is van valami szenvedély, valami pátosz,

hogy az autóban együttlétünk valós, hogy

a szenvedélyünk soha el nem tűnő megmaradás,

és amíg zokogva szénné ég egy család valahol

egy autóban, mi legalább elhisszük, hogy van

értelme az összetartásnak, hogy villanásnyi

morzsaként tényleg számítunk is valamit,

és hogy a közös fogkefe legalább annyira

szimbólum, mint bármi más, és hogy nem

öngyilkosság volt, hanem baleset, mert így

legalább nem haragszom rád, hogy nem tűntél el teljesen,

pedig tudom, a halálkor az idegrendszerből

minden emlék eltűnik, álmatlan lesz az éjszaka

a bűntudat miatt, és majd az ablakon besütő lámpák

fényét nézem a bőrömön, és arra gondolok,

hogy ez a hold, és nem is éget annyira,

aztán a szőnyegen hallom a meztelen talpadat, és nézem

a napot valami folyóparton, hajnal van, átölelnek a klisés

emlékeim, nincs melegem, pedig június másodika van,

egy éve, hogy megismertelek, egy éve, hogy megszülettem,

úgy igazán, és már kevésbé emlékszem az arcodra és a

vezetéknevedre, mint arra, hogy milyen dohányt szívtál, hogy

miattad szoktam rá a dohányzásra, mert így kicsit újra

érzem, hogy nem kapunk levegőt, mert már mindent

kiszorít az agyból valami vákuum, és elhisszük, hogy

jelen vagyunk a jelenlétben.

Dobbanás

Loholnak

 az óra most épp nyolcat mutat.

Takk.

Siet a költő, a macska és az a fekete

kalapos – utánuk kap. Kopog az ómama

cipője, suhannak a vénasszonyok, varjúk

varjognak a messzeségben.

Dobog az éj, indiánok táncolnak a fák körül.

Kongat az idő, siet a költő és a macska,

nincs hova bújniuk, kergeti őket az isten.

Felborul minden, leomlik az utolsó hegydarab,

tangót járnak gurulás közben, az idő hangosan

dobbant.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. májusi számában)