Nagy Zsuka: Versek

tűzfalakból öklend a reménytelen most.
szörnyek ugrálnak ki a téglák közül.
egy elmaradt ölelés miatt veszett meg a világ,
mint egy filmben, akció közben.
betört a föld minden ablaka, kigyulladtak a szobák,
szétpattantak az üvegek, a keretek, gyújtózsinórok,
szétfröccsent szívek.

főzöd a virslit, én meg számolom, miért vagyok részeg.
állsz a konyhában, és nem érted, miért akarlak megölelni,
azt csak találkozáskor és búcsúzáskor szokták a barátok.
én meg csak állok és nézlek. ki vagy te, hogy nem lehet
megölelni csak úgy. különben is figyeltél engem,
beléd szerettem, erre felhívnád a figyelmem
és egyébként nem áll jól, hogy sokat iszom.

a reménytelen most van, szörnyek a téglákban,
megveszett a világ egy elmaradt ölelés miatt,
mint egy filmben akció közben, kigyulladt minden és satöbbi.
elbőgtem magam, nem értettem, hogy most mi van.
most értelmezni kell egy ölelés természetét, minek, miért.

találkozáskor és búcsúzáskor ölellek meg,
de azt az elmaradt ölelést,
a világ összes ölelése sem tudja pótolni.

régen nem aludtam a szerelmemnél,
most is csak leestem a büfékocsiról,
és elhagytam a lakáskulcsomat.
felmentem hozzá, kaptam svédcseppet a térdemre.
külön aludtunk, hajnalban lezuhanyoztam.
a sarkokban vízkő és egy tusfürdő, amit még én vettem.
a kezembe veszem a szerelemnekmúmiakell balzsamját,
állok a kádban, nézem magam. nem vagyok kívánatos.
a mesterséges anyagok mindent túlélnek.
nagy szerelmeket is. ott állnak magányosan
egy kádsarokban várva, hogy kidobja őket valaki,
hogy újabb mesterséges anyagot rakjon a helyébe.

a semminek kopoltyúja van,
néz rám tátott szájjal.
ha megszeretek,
küretet csinál a szívben újra és újra.
mindig ez van.
nyálkás uszonyaival forog ide-oda
a fürdőkádban, karácsonykor,
és felidézi apám szemét, tenyerét, nagy hangját.
nem kiabálok, csak hangosan beszélek, mondja.
és azt is, hogy lélek nincsen, ki ne találjam.
odavág az ágyra, felemeli a kezét.
anyám rám fekszik,
hogy védjen, sírok, és bevizelek.
nem tudom, mit tud vétkezni egy kislány,
honnan ennyi sok harag, ordítás
egy emberben, mit nem csináltam jól,
igazán megmondhatnád, így utólag, apa.

mikor azt hiszed, valami régen elmúlt, rád ront,
váratlanul, és fojtogatni kezd.
szeretném megérteni apámat, de csak tenyészik
bennem sok tátott szájú semmi.
mert akkor tör fel az elrontás iszonya,
mikor azt hiszed, régen túl vagy az átmeneti téren.
bocsáss meg, ha bántottalak.
most elmegyek, túl sok itt a pikkely, túl sok itt a lélekbőr,
mint csirkenyakról a bőrt lehúzzuk és zabáljuk vasárnap.
vajúdik valami múlt, mikor lesz vége.
egy biztos, a semminek kopoltyúja van, és tátott szájjal néz.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 20-i számában.)