rések az időben
folyton emlékeket amputálunk
átfestjük a kicsalt könnyeket
– ellenpontozhatatlan pillanat:
szűk koporsóba préselődik
és átnyersül áthidegül minden –
lomha varjak a tanúk
hogy minden sír egyszer majd
fáradtan beroskad s a résekbe hólé
csorog szétmarja a koporsót
de a szomjas föld rügyet fakaszt
a győzelem immár a holtaké
– minden múltnak új arca lesz
bohóc vagy
leküzdhetnéd a fenntartásokat
de bohóc vagy és áldozat
békétlen és kiszolgáltatott
mezítlábas árnyék
aki felitta a kimúló érveket
jó volna engesztelődni
ehelyett esőcseppként gurulsz
csatornákon tetőcserepeken
kigombolt kabátban
szűröd a ritkuló őszi fényt
figyeled a rakodómunkásokat
a mellkasnak feszülő
érzéketlen hevedert
és megadón tűröd hogy büntetlenül
beszippantson a kitiltó pillanat
mintha érteném
hiába próbálom száműzni
az előítéletet
folyondárként növi be
a teret a kioktatás
gyűrűznek a fertőzött mondatok
kivárok a végsőkig
– mintha érteném –
gyanakszom
de a gyanú is feltételes
a múlt elszökött
s a rációt kisemmizte
a kifosztott emlékek helyén
csúfondároskodó képzelet
utolsó kísérlet
új forgatókönyvet írtál
amihez érzéketlennek bizonyultam
ez volt az utolsó kísérlet
ezután már csak valami semleges
kötelességtudat működött
veszteségként könyveltelek
pedig csak leltárhiányt
kellett volna jelölni
mert így menthetetlenül
kisatíroztam az utolsó esélyt