Oláh András: Versek

csak te őrzöd

eső és hó áztatja ezt a márciust is
és megint friss sírok közt vezet az út haza
furcsa matematikát követ az élet
ami eddig statikus volt és mozdíthatatlan
mostanra hullámzó sírhalmok foglya lett
évek óta a gyermekkort temeted
nem akar vége szakadni
pedig már iszonytató a törmelék
s a gyászolók között is egyre
több az ismeretlen arc
egy félretett filmtekercs színészei lettünk
amikor még öreg iskolapadok
közt bolyongtunk
városszéli kiserdőben
küzdöttünk betyárosan
a folyó nádasait bújtuk
átvizesedett gatyában gázoltunk
a stégen napozó lányok elé
szitakötő-vadászatunk mosolyba ért
s nem tántorított a szúnyograjok ostroma sem
most meg esernyők alatt sír a szív
halkulnak dobbanásai
az emlék is kihagy
nincs már babusgató félhomály
sem darazsat gyűjtő fügebokor
– kihalt az is – csak te őrizgeted a kertvégben
a nagyapádtól örökölt zsiványbotot

másik kijárat

elcsöndesülnek a kertek árnyékot
cserélnek a fák – nincs másik kijárat –
apad a szó a nyirkos áhítat lába kél
fájdalomnak és örömnek növekszik az
üres szívek koszorúja a felhők alatt héják
köröznek elcsurog a fény arcredőket
színez a sötét mostoha álmok kelnek útra
falaknak támaszkodik a kényszer
ledönti bábuit – a játszma véget ért –
nem látsz semmit csak a sült cipó
illatát érzed az egykorvolt kemence
mellett gubbasztva… nyálad csordul
mohón utána nyúlsz… édesanyád
mosolyát látod elsuhanni az ölébe tett
emlékeket a kíváncsi párnacsücsköt
s az összefércelt édenkertedet

még elférhet

nehéz megszokni az állandósuló
szürkületet lassan gyógyuló heget
az elhalkuló estéket az odakozmált
kilátásokat a tehetetlenséget
veled a szív csöppet sem tapintatos
zárlatos beszélgetések zöreje
szivárog a ritkás levegőjű éjszakákba
hiába keresel köztes megoldásokat
a múltat nem lehet újragombolni
de ahol a sejtek összeérnek
ahol még van szabad szívfelület
s még átereszt egy lábujjhegyen
sétáló mosolyt a salétromos falakra
préselt révületet – ott még elférhet
a régi bútorok eresztékeinek halk
szusszanása s az alig lélegző emlékezet