Várjuk a tavalyi évet
távol gondolataimban,
az utolsó utáni mondatokban
érzem magam igazán otthon.
néha, amikor kialszik a lámpa fénye,
én magam sem veszem észre,
mennyi minden történik körülöttem.
magammal viszem és életben hagyom,
ezen a bizonytalan novemberi napon
a reményt, ami eddig is éltetett.
mikor az öledben vált alakot az este,
az esőben idéződik fel emléke
annak a pillanatnak.
séta közben annyi mindent látok tisztán,
hogy még az sem érdekel, hogy a bakancslistám
már hosszú ideje üres.
csak úgy elrepülnek a hetek,
miközben annyi mindent köszönhetek
azoknak, akik velem maradtak.
felordítok, aztán betűket vetek,
hogy ebben a káoszban a szeretetet
megőrizzem neked.
akik most is küzdenek,
legyen ez egy üzenet, amely
ezúttal tényleg célba ér.
mert a ki nem mondott gondolatok,
és a meg nem tett lépések is
mindig ott lesznek velem,
és végigkísérnek majd egész életemen.
(2020)
más ez a március
más ez a március,
zöldell a mező, s mondják,
hogy a jelent éld meg,
de nem megy, mert miközben
két pohár és önmagad között
a bizonytalan jövőt féled,
még a múlttal sem sikerült
egészen megbékélned.
nehéz ez most, csak
nézd, hogyan esik ma is minden
ki a kezemből, s a sok tehertől
széthasad rajtam még az ingem is –
te szomorú vagy, ő fáradt,
én talán mindkettő.
s arcom bár sápadt,
de bennem a lélek
még mindig elevenen ég,
mert az élet, úgy
ahogyan te is élted,
egészen csodás,
s volt idő, hogy átadd
annak minden pillanatát.
de hová tűntek az évek?
pillanat volt csupán?
s nem értem az egészet.
…
még mindig lennék vándor,
a sivár, puszta égen,
s néznék ki a fejemből,
magam mögött tudva
ezt a másik márciust.
(2020)
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)