Orbán János Dénes: Bécs, 2000. november 16.

Faludy Györgynek

Oly sok mindent szeretnék mondani
– ezért kellene rövid verset írnom,
mi elférhetne egykor egy kövön,
a kő pedig egy talpalatnyi síron.
De lám, a frappáns kamaszkor lejárt,
s a bölcsesség kora még messzi van,
s a kettő közti sztrádán álldogálok,
már nem meztélláb,
de még csak zokniban.

Brassó, Kolozsvár, Budapest után
most cifra bécsi hídról köphetek
az épp soron következő folyóba,
megköszönvén imígy az ihletet.

Örök divat írni a városokról,
érzelmekről s az életélvezetről,
de Bécs, akár egy undok, randa hüllő,
kicsúszik lomhán bármely verskeretből.

Hány tízezernyi panegirikusz
övezte Bécset, metropolisát
művészetnek és édes földi kéjnek!

S most áll poétánk, szívja a fogát,
és menne innen akár a fenébe.
Tuskók gárdája – univerzitás.
Tohonya ludak – a hírhedt bécsi dámák.
A kávéházban száz unott pofa
osztja a benzin és a knődli árát.

A Ringen átdöcög egy-egy fiáker,
s a látványnál csak az röhejesebb,
mily büszkén pompáznak a benne ülő
proletár majmok, amint éppen áldják
a szép és dicső huszadik századot,
a Nagy Egyenlőségek Századát,
melynek köszönhetően most Grafok lehetnek.

Félóráig,
                   csupán ötszáz schillingért.

                   *

Villámkép.
                   Innen invokállak,
Téged, a régi szellem régi őrét
s kalandorát, a bohém humanistát.
Áruld el nékem, ó, Öreg Magiszter,
kit egy árnyékszék-század bűze sem
tántorított el a rózsák illatától,
a képzelet minő lencséin át
nézzem e rohadt, neonzöld világot,
hogy benne ama klasszikus,
örök Szépséget fölfedezzem,
mit eddig csak hazugságban találtam?

                   *

Tudod, egy egész napfényes őszön át
Évát, tudod, Eva Scharffot kerestem
kocsmák mélyén, rokokó palotákban,
s a múzeumban minden képkeretben.

Álltam ott, ahol hetven éve álltál,
mondtam, hogy Eva Scharffot keresem,
ha jó volt Néked akkor, hetven éve,
miért ne lenne most is jó, nekem?!

Négy-öt órát kellett várnod Neked.
Dohogtál tán. Én vártam heteket.
S mit láttam közben, meggyőzött csupán:
a fakó, lomha, kortárs bécsi dámát
kizárólag a legvégsőbb esetben,
kizárólag, és csakis asztalon,
mert ha az ágyba fektetem, hanyatt,
menten elalszik,
                   s tessék, b…hatom.

Sajnálom, hogy a ballada
e derék kortárs asszonyokról
belefulladt a triviálba.
De vagy én vagyok nagyon hülye,
vagy nem tudok egy-két titokról.
Vagy pedig már minden hiába.

                   *

Persze, nem csak a szerelem…
Ennél többről is lenne szó,
valamiről, mi tán lehetne,
s a világot, ezt a randa hüllőt,
beterelné a verskeretbe.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)