Pásztor Andrea: Pezsgő és más versek

pezsgő

besüt a nap

megvilágítja a szállongó port

jelezve hogy itt vagyunk

súlyunkat toljuk a padló felé

fölvesszük amit le kéne tenni

szétnézek de nem látlak

túl nagy a fény

átnyúlunk egymásért

letapogatjuk a némaságot

habzik pezseg

széndioxiddal dúsított

visszatartott mondatok

között kristálypohár cseng

mégis puhává válsz

oldalra fésülöd a hajad

vergődő poloska

töri meg a csendet

italt töltesz

koccintunk az egészségedre

én nem vagyok beteg

Siratóének

A halottaimmal együtt élek,

emlékszem rájuk, emlékeztetem magam,

hogy már nincsenek.

Fényképeket nézegetek róluk,

kivágom magamat mellőlük,

mintha meg sem történt volna,

hogy azokon valamikor együtt nevettünk.

Jelöletlen sírba temetem őket,

hogy ne vihessek virágot,

és csak otthon gyújthassak gyertyát.

Felszárítom, amit értük ejtek,

az elképzeléseket, a hitet abban, hogy egyszer

ez is kisimul, hogy a ráncokat

összébb húzni sem érdemes.

És kiegyenesítem a hátamat,

amin a puha, langyos verejték fut,

hogy mielőtt felitatom, hagyjon nyomot.

Hagyjon.

biztonság addig

alvás közben dagad meg az arcom

az idegszöveteimben felhalmozódott folyadék

a könnycsatornákon keresztül sem távozik

a visszatartás tengernyi emlék

biztonság addig míg magamban

hordozom árnyas területeimet

ráncokkal kivert bőröm tapasztalatait

amik valójában nem az enyémek

de nincsen másik nevem

csak ritkulni szeretnék

saját árnyékommá válni

ahogy magam előtt megyek

nem énutánam

ami nem képes

életben maradni

az úgyis beépül

és ha törődésnek nevezem

az aggódás is szokássá válik

Klinikai zsolozsma

Nem ér le a lábam.

Ahogy a mozgássérülteknek

fenntartott vécéken,

ide-oda himbálom.

Úgy tűnik, imádkozom.

Levelek nélküli gyöngyvirágok

az ágyam melletti asztalkán,

egy üvegvázában,

Éva könnyei az üdvözültek oldalán.

Elgondolkodom, miattuk kerültem-e ide.

A kórházban a pártfogóim szentek,

Katalin, Balázs, Ákos és Angéla,

hit elleni kételyek,

ide-oda himbálnak.