Levél az Úrtól
A cigányember a Teremtővel
nem a templomban találkozik.
Nincsen lakkcipője, tömött bugyellárisa,
sem márkás kölnije.
Naponta összeveszik vele,
akár a kocsmában,
ahol tél idején kissörrel,
kikönyörgi az éltető meleget.
Aztán végigkáromkodja
a postára vezető utat,
mert levelet vár az Úrtól –
aki elődeit teremtette!
Ma sem jött levél! – motyogja.
Aztán végiggyalogolja a külvárost, falut.
Rejtekhelyet keres a holnaphoz,
ahol Isten keblére borul,
átzokogva az álom idejét...
Rátok hagyom a Betűt
Leveleimet egyszerű papírra,
régi golyóstollal írom,
amelyeket az alagsori pincékbe
rejtek, egy modern kori vaspántos ládába.
Lassan megtelik emlékeimmel,
gyermekkori titkaimmal,
régi, piros színű, durva karácsonyi
celofán zacskókba csomagolva.
Szegénynek érzem magamat.
Apám, anyám gyermekkora hiányzik
e világból kigyalogoló életemből.
Én már összegyűjtöttem hagyatékom,
szeretett cigány népemre hagyva
azt a megszámlálhatatlan könyörgést.
Betűkbe beépített szeretet-reaktorokat.
CD-könyvekbe belekiabáltam:
Hahó, itt vagyunk mi is, cigányok!
Itt, ebben a hazában,
ahol turbó szolárium nélkül
vagyunk napjainkban szépek.
Rátok hagyom a Betűt.
A legféltettebb kincset.
És a kulcsot, amit szívetekbe rejtek!
Virágsziromban raboskodó
Egy piros rózsába rejtem
cigányember-szívemet...
S aztán csak úgy, odadobnak
a vágtató paripává lett szélnek.
Repít a vágy, fohászkodom
soha sem érzett hazám felett...
Te virágsziromban raboskodó,
töretlen értelem –
hazát kolduló TAVASZ...
Arc
Arctalanságban élni
tudatos felismerés
a szabadságérzés
birtoklásához.
Ellenben a szabadságnak,
mely formáiban,
színeiben különbözik –
arca van.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)