Kolev András: Konklúzió és más versek

Konklúzió

Nem vesztem el, s nem álom ez, nem holdkór;
hazudj, tagadj, de csontodig hatol,
ha csendjeim szavakba döntöm olykor,
s kinézek rád a görcsös szírt alól.

Megint csalódjak, jól tudom, szeretnéd,
a nálad jobbat nem tűröd te sem.
A tűz melenget, nem perzsel, szerencséd.
Te boldogulsz, én dolgomat teszem.

Alku

Sosem hívnak, mégis jövök.
Számtalan szék, kerek asztal.
Kényszer mosoly, fölös körök,
mások előtt pár arasszal
próbálkozom ezzel-azzal.

Ősz után nem, de majd télen,
csak ezt hallom: lehet, talán...
Itt a vétkes mindig vétlen,
s amíg mereng saját magán,
mentségeit aggatja rám.

Csak azért is, nosza, ismét,
kikerülöm, arrébb lépek.
nézem, amint semmit hint szét,
mázas keret, üres képek,
úgy van, hogy a csúfak szépek.

Nem adom fel, néha bánom,
elfuthatnék, könnyebb lenne...
Alkut kötnék arany áron,
s rátalálnék szerepemre:
hallgassak csak bölcsen benne.

Hírözön

Ő tigrist látott tweed zakóban,
őt társa verte szüntelen.
Ez azt vallotta, nincs valótlan,
más lángra gyúlt egy hűlt helyen.

Ez önmagának mondott ellent,
az felköpött, majd elszaladt.
Ez azt se tudta, szól vagy szellent,
de híres lett öt perc alatt.

Ez falra firkált, tapsra számolt,
az kígyót-békát hirdetett.
Ez porba hullt, az nyert egy páholyt,
más húst kínált a szív helyett.

Megáll az ész, a szem bolondul,
a látszat formál lényeget.
mert bármin innen s mindazon túl
a Nagy-testvér les, méreget.

Modern románc

A sóhajod csupán egy folt a párnán,
az énedet még most sem ismerem.
Homályos emlék: szédített a látvány,
vibrált a fény, forgott a táncterem...

Néhány pohár, más, szóvirág és közhely,
viszont-mosoly, megérzett párhuzam.
Egy pillanatra sem hittük, hogy több kell,
hagytuk repítsen az, mi ránk zuhan.

Intet a hold, fölénk hajolt a hajnal,
botlott a szó, elnyúlt az ékezet,
és tükreinkben összekócolt hajjal
rohant tovább, mi meg sem érkezett.

Új világ

Volt szélvihar, s mindjárt a menny zajongott,
mordult a hegy, mezőket rengetett,
arrébb a tűz harapdált ágat, lombot,
megült a füst a rengeteg felett.

A part a völgyben mégsem volt lakatlan,
a lelkek egymást értve éltek ott.
Barlangok mélyén, réteken, tavakban,
szintúgy, ha olvadt, mint mikor fagyott.

Múlt számtalan nap, és sok ében éjjel,
mi bimbót hajtott, szárnyat bonthatott.
Friss illatok futottak szerte széjjel,
a csend beszélt, visszhangja szólt amott.

A végtelenben megpihent az Isten,
felhőkkel játszott, holdat ringatott,
S hogy tudja útját lent a földön minden,
az égre tűzött még több csillagot.

De végzetes lett, partot ért az ember,
S kutatni kezdett bármi kincs után.
Félt, mit se nyer, ha fosztogatni nem mer,
és tiszta kézzel alkut köt csupán.

A szikla tört, száz erdő, kert veszett el.
más lett a rend, a táj megváltozott,
mert habzó szájjal, tágra nyílt zsebekkel
követte társát még sok átkozott.